Evangélikus Népiskola, 1900
1900 / 3. szám - Tárcza
85 resztyén vallás ellen törtek, úgy tekinthetők, mint a szorongatott nem- zeti szellem fellobbanásai. Koppány, Vatha, Gyula, Ohtum az ősi magyarság képviselői. Hogy az idegen elemek nagy tömege * a kormány üldözése sem semmisítette meg a magyarnak nemzetiséget, annak okát egyedül a nemzeti szellem szívósságában kell keresni. Mily hatalmasan lobogott a magyarban eleitől kezdve a nemzeti szellem sőt nemzeti büszkeség lángja, legjobban mutatja az, hogy évszázadokon át úgy szólván önmagától és önmagából égett. Ennek a ragaszkodásnak köszönhetjük, hogy a magyar magyar maradt a keresztyénség felvétele után is, hogy a pápák Magyarország politikai ügyeibe oly kíméletlen kézzel nem igen nyúlhattak, mint Európa egyéb államaiban. A magyar királyok közül nem ment egy sem Canossába, nem csókolta meg egy sem a pápa lábát. A nemzeti szellem védte magát a támadások ellen s ha e támadások csak a politikai téren történtek volna, a hol a magyar mindig legerősebbnek érezte magát, úgy a nemzeti szellem meg is maradt volna úgy szólván teljes épségében. Ámde a kath. egyház más oldalon is támadott s e támadása volt a legveszedelmesebb. Megtámadta a nemzeti nyelvet s mindazt, a mi ezzel összefügg, holott a nemzeti nyelv a nemzeti szellem egyik leghatalmasabb ápolója és ébrentartója. A latin nyelv, mint az egyháznak nyelve csakhamar a műveltség nyelve is lett, a nemzeti nyelv, a magyar kiszorult. Istvánnak ama nyilatkozata, hogy az egy nyelvű és egy szokású királyság gyönge és törékeny, bizonyítja, hogy István a kath. szellemmel együtt bizonyos kozmopolita szellemet is szívott magába. Az egyház üldözésének lehet tulajdonítani, hogy a hegedősök énekeiből, melyek nemzeti költészetünk zsengéjét képezték, nem maradt reánk semmi sem. A középkorban a papság, a szerzetesek képviselték a tudmányosságot, ámde ezek mindnyájan a latin nyelvet művelték s még Béla király névtelen jegyzője is, ki pedig elég heves magyar volt, nem akarta a „parasztság csalfa meséit s a hegedősök csacska énekeit“ az utókor számára fenntartani, sőt ezekre tudományos, latin műveltségének képzelt magaslatáról megvetőleg tekint. A királyi udvar is a parasztság nyelvének tartotta a magyart s csak igen kevés nyomát találjuk annak, hogy néha néha feléje fordul a figyelem ; sajátos magyar művelődés nyomait sem bírjuk felfedezni. A magyar nemzeti szellem még akkor sem lép előtérbe, mikor a magyar névre a dicsőség napja ragyog. Igaza van Vámbérynek, hogy Nagy Lajos alatt is „a magyar birodalomnak e fennen dicsőített időszakában inkább nemzetközi európai mintsem tisztán magyar nemzeti szelleme volt.“ Mátyásnak hírneves könyvtárában egyetlen magyar nyelvű könyvre sem akadtak, s valószínű, hogy nem is akadnak. Az iskolák nyelve a latin, a költők, történetírók latinúl írtak. így áltak a viszonyok, midőn a Luther támasztotta hatalmas szellemi mozgalom áthatotta egész Európát. A nemzeti szellem, bár nem semmisült meg teljesen, de önmágára hagyatva hanyatlott s a legfőbb
