Evangélikus Népiskola, 1900
1900 / 1. szám - Tárcza
18 tudok én tisztességesen írni! miért nem tudok egyenes sorokat vetni! miért kapaszkodnak a soraim, mennél szebben akarok Írni, annál inkább — mindig éjszah-keletnek ! Hiszen tudok én egyenes vonalakat huzni, mikor rajzolok, hát miért megy az írásom meg minduntalan csáléra. Meg különben is, miért olyan gyerekes az én írásom, mintha csak most kezdeném a bötüvetést. Nem tanultam-e elég soká a szépírást ? — nem volt-e elég sok szépiró tanítóm? — — Dehogy nem! A jó öreg Székel Pál bácsi kezdte a sort. Az volt ám a tanító! majd sorát ejtem még, ha hozzá jutok, mert bizony megérdemli hogy megemlékezzem róla. — — Olyan szép írása volt, hogy — — hát olyan régi módi egyenes gömbölü öregszemü bötűk, mint a bucsujáró koldus olvasóján a gyöngyök. A mostani idétlen hasra eső pókláb irka-firka olyan hozzá képest, mint Mókány Bérezi mellett a Sanyaró Vendel. Jól esett szemnek szívnek („kedély“ még akkor nem volt) ezeknek a bötüknek az olvasása. Hanem a mostani vékony nemzedék szinte meghökken, ha ilyen irás kerül a kezébe, hogy bír-e akkora szájat tátani a melyiken, azoknak a bötüknek a hangja kifér. — Szóval igen szép írása volt az én első mesteremnek. Azután máshová kerültem. Egy szegény zsidó család lakott a falunkban. És az az egy szegény zsidó család tanítót tartott a gyermekei mellett! Ennek a tanítónak igen szép Írása volt. Uj módi irás, szaladó bötűk. Apám megfogadta mellém, hogy megtanítson engem — szépen Írni A gymnasiumban is tanultunk szép írást. Mindenféle czifra bötűk pingálása volt divatban. Ezekhez értettem is, — inkább a labdázást mulasztottam el, — de ha valami szép folyóírás kellett, akkor bizony az én Csukásy Józsi barátomra szorultam, (a kit azonban akkor még másképp hívtak), az irta meg az én „tiszta“ (az az: „purum“) füzetem czímlapját . . . Hát hizony sok szépen iró szépírás-tanítóm volt nekem, és mégis .. . de talán nem is; mégis, hanem éppen azért — boszankodnom kell, vala hányszor tollat veszek a kezembe. Mert hát aligha olyan formán nem vagyok evvel is mint a muzsika tanulásommal. Agyon tanítottak, azért nem tudom. Tele lineáztak egy lap papirost, egyik sorköz tágabb volt, a másik szükebb, aztán megint tágabb, megint tágabb, megint szükebb. Gyakorlott szem is könnyen megtévedhet benne. Hát az a szegény gyerek, a ki először lát ilyent! — Aztán oda pingálták a bötüket irónnal (azaz hogy plajbászszal), aztán a kezembe adták a tollat: így fogd úgy fogd; ezt az ujjat alul, ezt felül ; ezt görbén ezt egyenesen. Aztán megfogták a kezemet : jobb felé fel, vékonyan a lineáig, se feljebb se alább, onnan balnak lefelé vastagon a lineáig, se feljebb se alább, aztán kerekesen fel, vékonyan stb. . . . Jaj de nagy szívbeli szorongattatások voltak azok ! Nem csoda ha félénk, tétovázó, határozatlan színezetű lett az írásom és az is maradt. Mert némely embernél a gyermekkori benyomások megmaradnak mindvégig. — — Hát biz én ennek tulajdonítom az én gyerekes Írásomat.
