Evangélikus Népiskola, 1900
1900 / 4. szám - Sass István: Tisztelendő Balogh I. lelkész úr és a külső-somogyi tanító-egyesület
108 a hozott határozatokat minden rendelkezésére álló tiszteséges eszközzé 1 védje meg, és emelje érvényre. Ha pedig erre képtelen, álljon félre s adjon helyt másnak. Isten végétjén kegyelméből vagyunk 17-en s nincs közöttünk egy sem, akit akár képzettsége akár lángoló ügyszeretete ne képesítene erre a feladatra. Én, amit eddig Írtam, azt mind kartársaim, illetve az egylet nevében Írtam. Első czikkemnek nevemet sem írtam alá, nem azért, mintha el akartam volna rejtőzni; hanem azért, mert elejét akartam venni minden ilyen személyes támadásnak, a minőben most volt szerencsém részesülni. Második czikkemnek azonban, már nemcsak nevemet írtam alá, de jeleztem azt is, hogy milyen minőségemben, kinek nevében védtem az egyletet az „Egy evang. lelkész“ támadása ellen s magamról csak annyit szóltam, a mennyit köteleségemmé tett elnöki állásom* mert az már mégis csak furcsa színben tüntetné fel az egész tanító- testületet, hogy olyan egyént ültessen az elnöki székbe, a kit lépten nyomon meg lehet fenyegetni a fegyelmi törvényekkel. Midőn e czikket aláírtam, ismét nem feltűnési vágyból tettem, hanem azért, mert tudomásomra jutott, hogy egyletünk főjegyzőjét gyanúsítják az „Egy tanító“ név alatt megjelent czikk Írásával. Az pedig az én igazság érzetemmel nem egyez meg, hogy az én tettemért másnak bármi csekély kellemetlenséget is kelljen elszenvednie. Azt se tessék gondolni senkinek, hogy talán az elnökség nekem valami kimagyarázhatlan boldogságot szerez, hogy talán örömömben se látok se hallok. Nem. Én tanítok 115 mindennapi és 62 ismétlő iskolai tanulót, a kántori teendők is sokat elvesznek időmből, s e mellett gazdálkodnom kell, mert másként nem élhetek meg, azt hiszem ez mindenki előtt elég ok arra, hogy érthetővé tegyem azt, hogy miért mondottam le már a múlt őszi ülésünkön az elnöki állásról, s mondhatom igen nehezen tudtam magamat elhatározni, hogy engedjek nt. Esperes úr és kartársaim azon óhajának, hogy az egylet ügyeit továbbra is vezessem. Ezen, a helyzet megvilágításához szükséges előzmény után szabadjon pár szóval — de nem epébe mártott tollal, mint czikk iró úr tette, az én személyemet támadó czikkre válaszolni. En egy képtelen váddal illettem, mondja czikkiró, az egyházmegye lelkészi karát általánosságban, s őt különösen. Nem, ezt én nem tettem, és nem is fogom tenni, annyival inkább nem, mert én a vádaskodást még iskolámban sem tűröm meg, s ha én azt helytelennek tartom a gyermekeknél, ezerszer méltatlanabbnak tartanám magamhoz. Én azt mondottam : Vannak a nt, lelkészi karban, akik az egylet ügyei iránt semmi érdeklődést nem tanúsítanak. Az utóbbi czikkemben meg azt Írtam: Tudtommal csak az egy p.-szt.-királyi tanító úr nem volt egyháza részéről az egyh. m gyűlésre kiküldve stb. Legelső sorban férfias nyíltsággal kijelentem, hogy midőn én ezen dolgokat felemlítettem, sem a lelkészi kart, sem czikk iró urat sérteni nem akartam, s nem is sértettem. Nekem bizonyítékra volt szükségem,
