Evangélikus Népiskola, 1899

1899 / 9-10. szám - Tóth István: A közérdekről

258

egyház és iskola édes szerelme? A szertehúzó és érdekhajhászó világban hogyan tudunk összetartást, közérdeklődést teremteni a magyar nemzet legszentebb ügye, a népnevelés iránt?

Ily kérdések futják át lelkemet, midőn a nemzet mankón bi- czegö s koldustarisznyával járó rokkant vitézét: a közérdeket állítom t. pályatársaim elé; nem azért, mintha nem ismernék jól mindnyájan az ö nyomorúságos voltát, hanem azért, hogy a hunyó századdal nyugalomba tegyék az ö érdemes személyét s olyant állítsanak helyette, ki ifjú és munkabíró, elszánt és bátor, erős a hitben és reményben, kitartó a küzdelmek sorozatában.

Mert mit tapasztalunk e század végső esztendejét megelőző időben? Azt, hogy a hit könnyen szétfoszló köd, a meggyőződés pedig olyan vásári czikk, melyet nemcsak mutatni, mintegy megbecsülés végett visznek a közönség elé, hanem azért, hogy minél nagyobb czimért és rangért, vagy minél hasznosabb életföltételekért adják cserébe. S bár gyakorta megesik, hogy a vásári áldomásból, az egy-két napig tartó lakodalomból holtig tartó siralom lesz: a társadalom bűnének eme piszkos árja mindig több-több olyan lelket ragad magával, mely házának homlokzatán hosszú időig viselte ezt a föliratot: »Nem eladó.«

Czifra papirosért kényért cserél a gyermek; gombját szakítja le a fiú, hogy megfizesse a vigyázó kegyelmét; bábujának ruháját adja a leány, hogy az érette nyert pirosítóval annak orczácskáit kifesse. Az a kedves első, ki elnézi a rosszat, nem mondja meg a lármázókat és rendetlenkedöket, kik a tanító távolléte alatt sü- lyesztették a nehezen s lassan emelhető zsenge erkölcsöt.

És az ifjú? Ez vérének pezsgése folytán mindenért lángol, a minek szikráját leikébe vetette barát, vagy ellenség keze. Legurul a léhaság lejtőjén, vagy lezuhan a kisértés sziklaéléröl a sötét csalódás tátongó üregébe. Tombol a szerelem virágos mezején. Issza az élvezetek kábító italát. S ha szól az Isten: így ne tégy: kerüli a szózatnak szent helyét s fülét kavart zaj hallására nyitja. Ha állni kell, nádszálként hajladoz; ha járni kell, inog, miként a font, a melybe súlyt vad és orv kéz vetett. Eszménye nincs, csak pártfogót keres; napot lop csak és napszámért henyél. Nemzet s haza ö néki félhalott, kit úgy is már bús szemfedö takar. Nagy férfiak csak gyarló emberek; hösök, vitézek, hivalgók előtte. Nem várhat rá szent életküzdelem; kétségbeesve vérzi önmagát s halált kiván észhibbantság zúgában. Elmúlnak hosszú, terhes századok s