Evangélikus Népiskola, 1899
1899 / 7-8. szám - Tárcza
2S0 Hiába minden! a kedves gyermeket meg nem mentheti az atyának egeket hasogató könyörgése, az anyának ájulásba eső mély fájdalma. Elvégeztetett. ' * * * Visszatér ismét a szeretett gyermek, de, óh végzet! mily másképen gondolták ezt mindnyájan. Beszögezett koporsót, benne a legszebb remények sírját, egy összetört apát s szótlanúl ájúldozó anyát hoz lassú dübörgéssel a mozgó csoda, mintha el akarná ringatni azt a megfásúlt gondolkozást, nehogy éles fájdalmában a szív megszakadjon. Kisérjük el mi is a ravatalhoz e korán letört virág-szálat, hogy vigasztaljuk a a kesergő apát, ki reményeinek sírba szálltával szívrepesztő mozdulattal emeli tekintetét az égre, mintha nézné, tudakolná: van-e Isten menyben ?! Mondjuk el neki Jób szavait: „Az Úr adta, az Ür el is vette, ál- dassék annak szent neve.“ Immár biztos helyen van. Tiszta lelke elszállt Teremtőjéhez, hova mi is majd elmegyünk, bár itt a földön akárkik s mik legyünk. Ti hátra maradt testvérek! vegyetek példát elhúnyt kedvestektöl s versenyezzetek egymással a szülői szeretetben, némileg feledtetitek e megrázó csapást! Ti pedig jó szülők, midőn jártok a temetőn tanútlan éjeken, jusson eszetekbe a megszentelt fájdalmak hivatott költőjének eme szép könyörgése : „Emelj, emelj kit a csapás megrengete, Segíts hogy elbírjam viselni a mi ért S bármit hoz a világ s élet története, Tudjam kitől van, s ne kérdezzem: miért? Bárha úgy lenne! K. Vilmácska halálakor. Nem halt meg, oh nem halt meg e leányka, Hanem csak alszik szépen, édesen; Földi ruháját a lélek léhányta, S felöltözött szent-égit fényesen. így szólt az Ur. S a szív hisz és óhajt, S könnyek között küld Istenhez sóhajt. — Szeretet ülj le itt e drága sírra, Ültess reá virágot, bízva, sírva!
