Evangélikus Népiskola, 1899
1899 / 1. szám - Fiedler János: Humor az iskolában
17 akar, megkívánhatjuk tőle, hogy jó arczot mutasson néki. „Az egész faluban a tanítónak kellene a legvigabb embernek lennie — mondja a nevető philosophus — mert vidámság és humor a tanulás mezejét csukros mezőre változtatja.“ A humortól a gyermek élénk, beszédes; az öröm jókedv és nevetésben nyilatkozik. A humor czélja az iskolában vig hangulat keltése, s arra való, hogy megrövidítse és fűszerezze a hosszú és néha unalmas iskolai órákat. A gyermeki lélek, mely a tanítás által elfáradt, felvidul utána, mint csendes nyári esőre a természet. A ki azonban tanítási óráit humorral akarja fűszerezni, annak magának is kedélyes embernek kell lennie, és pedig első sorban tanítványai kedvéért. A gyermek első éveit a szülői házban tölti boldog családi körben, a hol mindenki szeretettel veszi körül. Mosolylyal fekszik, mosolylyal kel. Ha csak baja nincs, mindig derült kedélyű. Nevet, ugrál, dalol, fütyül. Kisérjünk el egy ilyen természetes gyermeket első útjában az iskolába. Belépünk a tanterembe; ott találjuk a tanítót a katedrán savanyú arczczal, mintha Jeremiás siralmait szavalná Jeruzsálem romjain. Bizony, bizony mondom néktek : ha a gyermek hazulról nem hozna magával olyan.hatalmas porczió jókedvet, az ilyen tanító számára teljesen hozzáférhetlen maradna. Coménius szerint a tanítványnak oly szívesen kellene iskolába járnia, mint a vásárra. Miért panaszkodnak hát sokan, hogy gyermekeik nem szeretnek iskolába járni? Nem mindig a bottól való félelem az oka ennek — bár a kelleténél többször ijesztgetik vele. — (Egy-egy gyenge órámban magam is beleesem e hibába.) A legtöbb esetben mégis a tanító komor, hideg arcza az, mitől a gyermek fél, s melytől elmegy az iskolától a kedve. Honnét van az, hogy több tanerővel biró iskolákban a gyermekek olyan finom különbséget tesznek a tanítók között, és nem egyformán szeretik őket ? Ez majdnem mindig a velük való bánásmódra vezethető vissza. Szivük csakhamar megnyílik a barátság, jóakarat előtt, de a ránczolt homlok előtt bezárúl miként a virág kelyhe az éj sötétsége előtt. A gyermeket előszeretettel csemetével hasonlítjuk öszze, s az iskolát veteményes kerttel. Ha ez a hasonlat talál, akkor az is áll, hogy mindkettő fejlődéséhez nemcsak eső kell, de mosolygó napra is van szükség, melynek éltető melege nélkül a gyermeki kedély elfásúl, a kert csemetéje csak vegetál. Jóakarat és nemes komolysággal párosúlt jókedv mindenha élénk viszhangot kelt a gyermek szivében és hozzájárúl, hogy természetes humora, melyet hazulról magával hoz, tápot nyerjen, és ha egyszer gyökeret vert benne, virágot s gyümölcsöt is teremjen. De a tannítónak humorra van szüksége saját magáért is. Ezt persze könnyű mondani. De mi történjék azzal, kitől a gondviselés ezen isteni adományt megtagadta? Az nem lehet jó tanító ; ha börtönőr lett volna, bizonyára nagyobb kariért csinál. Hála az egek urának,
