Evangélikus Népiskola, 1899
1899 / 7-8. szám - Tárcza
229 itt a músák csarnokának ajtaít, a hozzáfűzött remények mindenben teljesültek, s midőn a húsvéti szent ünnepek alatt dobogó szívvel repült haza a családi fészekbe, még kitűnő zenei képzettségével gyönyörködtette körét, felejthetetlen ünnepnapokat szerezvén szeretett és szerető övéinek, kik között tüneményes gyorsasággal repült a kapott pihenő idő. Mikor pedig szünidejének már a végéhez közeledett, fölébredt újra az erősen kifejlett kötelességérzet, hogy dolgozó szobájába szólítsa a puha fészekből a kedves családtagot. Még boldogan lobogtatta illatos kis kendőjét, midőn társnőivel kikacsintgatva, a kiváncsi publicum között szorongó övéinek „Isten hozzád* ot integetett. „Vidd el te villogó szemű paripa, kedves gyermekünket, nemsokára úgy is vissza kell hoznod dobogó keblünkre“ volt a szív szorongva távozó szülők vigasztalása. „Isten hozzád hazám, hisz újra vissza-térek hozzád nemsokára“ volt a kis Margit gondolata, midőn a robogó vonat elhagyta az ismert vidéket. + # Azt mondja az angol példa-szó: „A ki nem tud imádkozni, menjen a tengerre, ott megtanúl.“ De ha az érző ember a most következő eseményekre gondol, nem mondhat mást, megtanúl imádkozni az a kőszívű isten-tagadó is, ha ilyen csapás nehezül rá, milyen az imént vázolt boldog családi körnek jutott osztályrészül. Elszorúl a szíve az embernek, ha elgondolja, hogy e kitűnő gyermek a halálthozó kórnak csirájával tér haza otthonába, hogy rövid napok alatt örökös pihenőre húnyja le, imént még mosolygó szép szemét. Oly hirtelen e változás, hogy még a kedves szülőket túdósító társnőnek mosolyogva ajánlja a gondos gyermek: „De aztán meg ne ijeszd ám apuskát és anyuskát, hogy komoly baj van!“ „Nem, Édes! hisz vigyázok minden szói a“ mondá a jó barátnő, elgondolva a hatást, melyet levele tenni fog. Hiába! a szülőknek sokszor különös előérzetük van, a legközelebbi gyorsvonat már repült velők, feleletül a levélre, a kíméletes sorokra. Azt az önfeláldozást, a kórral, halállal küzdő emberfeletti erőt, a mit most látunk a szerető szülőknél, emberi toll le nem írhatja, csak ki azt érzi, annak ajkáról szállhat el ily, a helyzetet ecsetelő sóhaj: „Fájó szívvel, könnyes szemmel Nézek fel az egekre. Én Uram és én Istenem Mért sújtottál ennyire?! Nem láthatom végzésednek Nem érthetem okait! Csak ne kelljen tört hitemnek Elsíratnom romjait! Ha hitem is, e kis csillag, Szemem elől eltűnik, Éltem útja elsötétül, Éltem czélja megszűnik.“
