Evangélikus Népiskola, 1899
1899 / 7-8. szám - Tárcza
227 Megnyugvás. .Hál’ Istennek egyszer elértem czélomat! Hej! be régen is várom a pillanatot, mikor így szólhatok már: önnálló vagyok. Hiszen már kis diák koromban, mikor azok a jó tanár urak értésemre adták, hogy az első személy „énu azaz, hogy „ők“ : az önnállóságról ábrándoztam. Ilyen gondolatokkal eltelve helyezkedett el fiatal barátunk új álállomásán, hogy népének nevelője legyen. Mint minden ambicziózus fiatal embernek, neki is — miután minden feltétele megvolt e komoly lépés megtevéséhez — eszébe jutottak az irás szavai: »Nem jó az embernek egyedül lenni.a Igen ám! csakhogy ő nála nem volt a ki hozzá tegye: „Szerzek neki segitő társat, a ki vele legyen.* — Azaz dehogy nem! Mire valók falun azok a hamiskásan mosolygó jó nénik, ha nem leány-szerzésre, házasitásra. Szereztek is, de bőven szőkét, barnát, egyaránt. Bárhogy dagadt is keble új népnevelőnknek függetlenségének érzetében, nem volt ő már többé szabad azon piillanattól kezdve, hogy elődjének göndör fürtü Esztike leánya, jövetelekor csúpa kíváncsiság, ból kidugta kis fejecskéjét a rácsozott ablakon. „Ha semmi más, ez a kis leány maga megérdemelné, hogy itt morzsoljam le az életemet“ gondolá az első pillanatban. S mig ifjú barátunk a jó nénikék dicsérgetését komoly méltósággal hallgatá, egyet-egyet mosolyogva s bicczentve, magában tervezgetett, hogy mivel is fogja Esztike születésnapján — mert a leleményes azt is kitudta már — értésére adni, hogy lám én magácskát szeretem. De hogy a jó nénikék agyonbeszélése mily eredményes volt, azt mindennél csattanósabban bizonyítja az ezalatt elkészült terv eredménye, mely utóvégre is meghozta a kis Esztike bibor ajkáról a boldogító „én is* igét, mely után már csak beszélni kell a mamával, mert, hiába ilyen állapotban nem igen lehet betűt mutogatni, kör-czánczot járván az az embernek szeme előtt. — Túl is esett hősünk nemsokára az elő- csatározásokon. mig nem a kivívott győzelem után ismét elhangzott: „Hál1 Istennek, elvégeztem mit terveztem, elértem czélomat !* Hogy mi lett ezútán? Istenem! Hisz ez hasonló múnkában annyiszor megírták előttem, hogy — új gondolatot elárvúlt fejemmel nem találván — bizony én is másoktól szedegetek, mikor azt mondom: nagyon bolgogok lettek. Hát még mikor egy bogárszinü kis angyal hangosan jelentette, hogy immár hárman vannak a paradicsomban, mily erősen dobogott ifjú gazdánk szive az örömtől! — íme egy újabb élet- czél, a kiért érdemes a törekvő ifjúnak legjobb erőit mózgósitani. És még hozzá maga a kis mama újongva adja értésére az ifjú apának, hogy bizony már ő nevet is adott a kis jövevénynek és pedig, mint mondá; a mama nevét fogja viselni. Bizony, bizony Margit lesz a kicsike neve. „Ugy-e apuskám, te is bele-egyezel, hiszen te is oly igen szereted a mamát".
