Evangélikus Népiskola, 1898
1898 / 3. szám - Nitsinger Fülöp: A vallástanításról
75 A vallásosságra való nevelésnél tehát arra kell tekintenünk, hogy a léleknek az egyes képzetek csoportosítására, elhelyezésére időt engedjünk, mert az agyonterhelés ép a vallástanításnál fölötte végzetes eredményt szül. Ép ez okból nem helyeselhető az a lépten-nyomon előbukkanó törekvés, hogy a gyermekeket csak minél gyakrabban kell a valástan körébe vágó dolgokkal foglalkoztatni, hadd szokjék ezáltal a vallásos dolgokról való gondolkodásra és a templomba járásra. Igaz, hogy a szoktatás szintén egyik főeszköz a vallásosságra való nevelésnél. Hiszen ezért kell a gyermekekkel tanítás előtt és után imádkoznunk, hogy szokásává váljék a munkája kezdetén és befejezésén való fohászkodás. Ezért foglaljuk az előadottak tanulságát egy-egy bibliai, avagy énekversbe, hogy ez emlékezetébe vésődve majdan esetleg vigasztaló igéje legyen az élet különböző viszonyaiban. Nem is erről a mérsékelt és szükséges szoktatásról mondom, hogy helytelen, hanem arról, mely azt kivánja, hogy a gyermekekkel a mindennapos vallástani órán túl még hétköznapokon is úgynevezett iskolai istentisztelet tartassák; és arról, mely követeli, hogy a tanköteles gyermek a felnőttek istentiszteletein is mindenkor részt vegyen. E szoktatás hívei ugyanis elfelejtik, hogy a gyermek az ő amúgy is szűkre szabott pihenő idejét mozgással szereti eltölteni, a mit a fölös számú istentiszteleteken való fészkelődéssel árul el legvilágosabban és elfelejtik, hogy ugyanaz az étel mindennap, sőt napjában esetleg kétszer is föltálalva utóvégre is undorodást fog előidézni; és elfelejtik, hogy az iskolásokat ugyan bedirigálhatjuk akár tízszer is napjában a templomba, de hogy figyelmükkel is ott legyenek, azt bizony nem parancsolhatjuk, vagy ha mégis akarnók, legfeljebb farizeuskodásra szoktatnék őket. Már pedig, mi haszna, ha a gyermek testileg ott van is, de lelke tudja isten, hol kalandozik ? Vájjon fog-e az ilyen gyermek hitében épülni ? Bízvást felelhetünk nemmel, anélkül, hogy ennek bővebben okát adnók. Azért fejtettem ki, hogy a vallástanításnál, illetőleg a vallásosságra való nevelesnél még nem elegendő a lelkiismeretesség, hanem szükséges e mellé óvatosság, de a legszigorúbb mértékletesség is, hogyha a kívánt czélt el akarjuk érni. Nagyjában ime ez a véleményem a vallástanításról. Tizenkét évi tapasztalat érlelte bennem e véleményt, melynek nem a mindenáron való újítás a czélja, hanem az a becsületes szándék, hogy a mostani könnyelmű, kárhozatos és csak a vallástalanságot, meg az ő folytonos magoltatásaival a nazarenizmust, baptistaságot szülő rendszer veszedelmes voltára akarja a figyelmet irányítani. Napjainkban szinte szálló igévé vált a vallástalanság hirdetése. Templomaink konganak az ürességtől; a hit hitelét veszítette és a nép az anyagiakban leli üdvösségét. A romlottság, az erkölcsi elfajulás s
