Evangélikus Népiskola, 1898
1898 / 3. szám - Nitsinger Fülöp: A vallástanításról
n A lelkiismeretesség első sorban a tanító lelkesedésében nyilvánuljon. Ez a lelkesedés az arczárói, testéről, szóval egész lényéről su gározzék ki, a midőn előadását tartja. Ez a szent lelkesedés azonban ne szavainak keresettségében mutatkozzék, hanem abban, hogy ő szivének és lelkének egész hevével, meggyőződésének teljes bensőségé- vel hiszi és vallja azt, a mit tanít. Mert mit használ a még oly szabatos előadás, és mit a keresett beszéd, avagy talán ép a pózolás, ha szememben a lelkesedés szent tüze helyett az unottság, a nemtörődömség honol ? És vájjon fog-e az ilyen előadást hallgató gyermek hitében gyarapodni, mikor az unalom a tanítóról a tanítványra ragadva szinte uralkodó érzelemmé lesz az egész osztályban? — Nem fog-e ilyen esetben csak a prózai „muszáj“ érvényesülni, mely pedig ép a vallástanítás terén a legkárhozatosabb ? Igaz, hogy a lelkesedés tüzét nem lehet csak úgy parancsszóra arczunkra varázsolni. Vannak pillanatok, órák, sőt napok az emberi életben, mikor anyagi gondok, rosszullét, avagy egyéb dolgok annyira uralkodnak énünkön, hogy minden mást, még legszentebb érzelmeinket is elhomályosítják. Ilyenkor bizony bajos a vallástanból lelkesedéssel előadást tartani. Erre való tevintetből az a véleményem, hogy ily esetben inkább hagyassák el az előadás, semmint konkolyt keverjünk a jó mag közé. De maga ez a lelkiismeretesség mitsem ér óvatosság nélkül, mert a legszentebb lelkesedés, a leghevesebb tüzesség elővigyázat hiányában ismét csak bajt okoz. Már most az a kérdés, mennyiben legyünk óvatosak? Óvatosságnak vehetné valaki azt, ha minél teljesebb egészet tanít, melynek keretében minden csekélységet — történeti tény és szómagyarázatot — lehetőleg pontosah elsajátíttat, vagy ha minél több bibliai verset magoltat, hogy a gyermek felelete az iskolavizsgálatokon minél csattanósabb legyen. Mondhatom, hogy a túlnyomó többség így értelmezi az Óvatosságot a vallástanítás terén is, mert általánosan elfogadott nézet az, hogy csak az tanítja jól és sikerrel a vallástant, a kinek gyermekei e tárgyból minél több szentirásbeli verset, avagy ép fejezetet képesek elhadarni. Folyik is ám e nézetnek megfelelően a vallástanítás, mert hiszen ez a tárgy a „vizsgálatoka-on a legelső és a tanító csak nem lehet világ csúfjává, ha gyermekei hitükben gyarapodtak ugyan, de talán nem képesek csattanós feleleteket adni, mely pedig egyedül alapítja meg a tanítói tekintélyt, meg az iskola jó osztályzatát. Ha azonban a dolog mélyére tekintünk, kénytelenek vagyunk ezt az óvatosságot a leghatározottabban elítélni, mert a vallástanítás semmi körülmények között sem szolgálhat eszközül holmi személyes hiúságok kielégíthetésére és semmiképen sem való arra, hogy vele külsőleges csillogó hatást idézzünk elő, hanem egyesegyedül lényünk jobbik felének, lelkűnknek nemesítésére szolgáló eszköz.
