Evangélikus Népiskola, 1894
1894 / 10-12. szám - Tárcza
Hullanak a falevelek . . . Hullanak a falevelek ... A sárgúló lomb temeti díszét, a puszta fáknak ágait az őszi szél ingatja búsan, egy-egy sóhajtása olyan, mintha elhaló, végső accordja volna a halotti ének mélabús dallamának, mely arra emlékeztet: porból vagy, porrá kell lenned! Hullanak a falevelek . . . Pedig a napsugár még mosolyog, megaranyozza a haldokló természet völgyét, bérczeit; de azért a levél csak száraz marad, zörögve csörg lábaim alatt s eszembe jut, hogy nincsen annyi elhullott levél, mint a mennyi az életben meghiusúlt remény, a sírba szállt boldogság . . . Hullanak a falevelek . . . Elébb, tovább sodorja őket az alkonyi szellő az emberáradatban a korzón, mely fényárban úszik s az életvidor arczok édes csevegésével, csengő kaczajával az enyészet kebelén elibénk tárja a pezsgő életet . . . Ugyan mit takarhat az a sok mosolygó arcz? . . . Hiszen az emberek olyan jó színészek ! Talán egy-egy töredékét az élet drámájának, a melyből a szerep mindnyájunknak kijut s a mely talán éppen arra a száradt levélkére volt irva, melyet lábával eltaposott! . . . Hullanak a falevelek ... A hervadt tájnak nincs többé vidám dalnoka . . . Elköltözött szebb, melegebb hazába, hogy érző szivecskéje meg ne repedjen a pusztulás fölött. — Te elnémult madárdal, melynek édes zenéje még fülünkbe vissza cseng, miért tanítasz emlékezni a dalra, melynek harmóniája egykor az égi üdvöt lopta meg számunkra? . . . Talán azért, hogy a vérező szívnek megrezgetett húrja az elhaló dallal együtt pattanjon el ? . . . Hullanak a falevelek . . . Az erdő képe puszta lesz, nem keresi föl többé senki sem. — Sem ember, sem madár. Kit vonzana magához a hervadásnak képe? . . . Az érző szív annak láttára csak búval telik meg, s a kebelből egy mély, talán a részvét sóhaja száll a messze végtelenbe . . . Pedig mennyivel boldogabb sors jutott az erdő fáinak, mint nekünk, a kik fölöttük még sajnálkozunk! ők egyszerre vesztik el amiökvolt; egyszerre halnak meg, együtt álmodják át életük zord telét, hogy együtt ébredjenek fel újra a boldogság szép, fényes tavaszára . , . Egyiknek öröme nem sérti a másiknak bánatát ... Mi pedig egymás mellett látjuk a bölcsőt és koporsót. — Az aggastyán nem érezheti-e gyöngeségét kétszeresen, midőn maga mellett látja az életerős ifjút ? . . . Vagy mit érezhet az édesanya, midőn a kicsiny sirhalomtól eltávozva vidám csevegést, gyermekkaczagást hall? . . . Ne sirassuk mi a hulló leveleket, — irigyeljük őket! Hullanak a falevelek . . . Aranyos szemfedő borúi a barna földre. Te szép, derült, őszi alkony esthajnal bibora, remélni tanítasz-e egy
