Evangélikus Népiskola, 1892

1892 / 11. szám - Nyilttér

A „Magyar Hírlap “-tói a nyár folyamán azt kérdezte egy tanitó: tudós-e a tanitó? A „szerkesztői üzenetek“ rovat vezetője, erre a fogas kérdésre, nem merte megadni magától a feleletet, egész bizottságot hitt a redakczió tagjaiból össze, s erre bizta a feletet meghatározását. S nos, a válasz ekképen hangzott: a tanitó — tudós; mert, tanítónak lenni és éhen nem halni, — mindenesetre nagy tudomány. — Egyéb tudományommal nem dicsekedhetem, mert én tudós nem vagyok, de azt az egyetlen tudományt, hogy pályámon éhen ne halljak, meglehetős nagy tökélyre vittem, immár 26 éven át kultiválván. Hogy a tanítói fizetések a keretbe, mely a mai kor igényeit határolja, be nem illenek, a rámát meg nem töltik, csak lityeg letyégnék abban, azt már mások elég hangosan, eléggé érthető- leg, majd követelve, majd rimánkodva bizonyítgatták; én tehát ismétlésekbe bocsátkozni ez alkalommal nem akarok. De valamit mégis mondok Nekem nem fizetésem kicsisége ellen van panaszom, mert utóvégre is azzal számot vetettem akkor, midőn hiványomat aláírtam, elfogadtam: hanem, van panaszom az ellen, hogy nincsen egy bitang forintom, mely után kezemet holnap, vagy egy hónap múlva, vagy talán ha lejárt az év negyede, bizvást kinyújthatom és megkapom. Összehúzódva, beosztva, kicsiny összegből kicsit költve, megélni és valamicskét üdvös czélra is elcsípni, ez, ha nehéz tuzomány is, de tudomány, hanem, ezt a miveletet próbálgatni abból a kicsiny összegből, mely csak papíron figurái, vagy csak rendetlen összegekben és elkésve adatik ki, ez már nem tudomány, — kínos vergődés. Hánynak közülünk megáll a lélegzete szent hivatása munkálásának közepette a gondolatra, hogy mi velünk nem törődik senki, csak, ha — munkánkat kérik tőlünk számon.

De mégis legyünk igazságosak. Egyházmegyénk az 1891-ik esztendőben kimondotta jegyzőkönyvi határozatban, hogy fizetésünk évnegyedenkint pontosan kiszolgáltassák. Az öröm derűje hatá át lelkünket erre az értelmes határozatra, Csakhogy, amidőn aztán arra hivatkozánk s értelme szerint a fertály végével, munkánk megszolgált díját kértük, iskolaszékünk elnöke azzal a meglepő kinyilatkozással állta el követelésünk útját, hogy: nem veszik azt olyan szigorúan. íme, itt az örömre a — bánat-e vagy a bosszúság? bizony nem tudom én azt, hogy melyik; talán mind a kettő. És én azóta több Ízben vizsgálgattam ezt a határozatot és vizsgálgatom még most is; eleibém teszem és nézem fclfegyverzett szemmel, hogy ha felfedezhetném sorai vagy betűi között azt a rejtett, finom jelt, mely megmondja, hogy ez a határozat csak czifraságúl, csak a hiréért hozatott és nem azért, hogy az megtartassák és nem találom ; s hogy így rá nem akadhatok, segélyül hívom többi érzékeimet is, hallgatom, szagolom, tapintom: eredményre mégsem jutok. De azért, úgy kell lenni, hogy az a határozat nem kötelező, annyira nem, hogy azóta látunk ám, igazán, nyomorúságos napokat.

A községi iskoláknál miniszteri rendelet tiltja, hogy a község egyebekre költsön addig, t. i. iskolai dolgokra, mig a tanitó évi fizetése s ennek pontos ki- szolgáltathatása biztosítva nincs; s hogy e rendelet betartassák, a felett őrködik a kir. tanfelügyelő, Ott első a tanitó: mi utolsók vagyunk, csak akkor kerül reánk ä sor. ha már utánunk nem következik semmi más, Tudok egyházat, mely tanítójának múlt évi fizetésének utolsó rátáját, a folyó év júliusában adta meg; hol van ennek a tanítónak még azután, az ez évi fizetése ? És tudok egyházat, mely-