Evangélikus Népiskola, 1889

1889 / 6. szám - H. Egyed Dávid: »Német« tanító koromból

172

szavakat, hanem az a saját tapasztalatból merített meggyőződés, hogy a tanítói erős akarat és lelkesedésnek eredménye soha sem lehet fél siker.

De hát mit csináltam ? kérdik némelyek, különösen azon kartársak, kiket sorsuk hasonló körülmények közé dobott, ügy tettem mint a dajka, daloltam és meséltem. Egész napom, hetem, hónapom beszéd-gyakorlat volt. Nem Nagy László sablonjai után indultam, hanem vettem a beszélgetés anyagát maguktól a gyermekektől. Beszéltem túrós rétesről, piros almáról, kis csikóról, hamis cziczáról stb. E mellett megismertettem növendékeimet az iskolában, szobámban, udvaron, utczán, otthon levő tárgyak nevével, anyagával, készítésével, czéljával. Megneveztettem saját ruháik egyes darabjait, tanítottam őket magyarul köszönni, s ezt szigorúan meg is követeltem. Azonkívül mindennapra volt egy mesém a gyermek- világból. A kik mindent értettek örültek, a kik pedig nem értettek mindent, szintén figyeltek rám, mert lekötötte figyelmeket amazok érdeklődése és mert meghódítottam őket szeretettel, úgy hogy többé nem nevettek, hanem figyeltek a magyar beszédre.

Betanítottam Őket több dalra, gyermekjáték szövegére, mint: „Most jöttem Becsből“, „Ispilang, ispilang“, „Kis kácsa fürdik fekete tóba“, „Elvesztettem zsebkendőmet“, „Kender Mariska“ stb. stb. Mikor azután tavaszodott az idő, kimen tünk az udvarra s a betonúit szöveg dalolása mellett játszottunk. Először én dirigáltam: gyertek ide, játszunk; álljatok körbe; fogjátok meg egymás kezét; daloljunk; menjünk jobbra, balra; elég; tánczoljatok; fussatok; fogd meg stb. stb. vezényszavakkal. Ezekre növendékeim figyeltek, azután megtanulták, úgy hogy játékközben csak magyaréi tudtak beszélni; mert így hallották tolom. A ki pedig a mellette való tanulótársnak tetszését vagy egyéb véleményét németül tolmácsolta, annak azt mondtam, hogy akkor nem szép a játék, ha valaki németül közbebeszél; de magyarul a leglármásabb tetszésnyilvánítást is megengedtem s felhasználtam a legnagyobb lelkesedést gyermekes magyar beszélgetésre; de a kedvet soha sem korlátoztam, sem el nem rontottam, hogy jelenlétem ne feszélyezze, sőt inkább biztassa őket. Örömmel hallottam és hallgattam e magyar szövegű, dalokkal összekötött játékok ismétlődését sétáim közben esténként az utczákon. ügy hogy május végére növendékeim között nem volt egy se, kivel ne lehetett volna magyar nyelven szóba állani. Beszélték mind a magyar nyelvet, a csacskábbak jobban, a csendes vérű, hallgatagok rosszabbúl.

Csak egyetlen egy, egy vöröshajú sváb gyerek, most is emlékezem rá, Jakab névre hallgatott, ez erősen ellenállott minden magyarosító törekvésemnek. Mintha titkos tagja lett volna ez a 7 éves gyerek a „Schulverein“-nak, még csak a magyar játékokban sem vett részt, nem tudtam a körbe csalni. Már azt hittem ez a kis sváb kifog rajtam; de végre megszólalt önvédelemből, A tavaszi szőlőmunka folyamán az én Jakabom egy szép nap délutánján 3 órakor állít be tarisznyája társaságában az iskolába, szokás szerint megállott az ajtónál, mig foglalkozásom megengedte, hogy elmaradásának okát kérdezzem. Kérdésemre így felelt nagy csodálkozásomra magyarú 1: „Tanétóúr, a z é d es anyád elment a sz é 1 é

akkor nem t u c c z bemennyi, akkor nem t u c c z k i h o z n y i a tábla, akkor késén gyitte!“ Erre én csaknem megcsókoltam, de tényleg meg-