Evangélikus Népiskola, 1889
1889 / 6. szám - H. Egyed Dávid: »Német« tanító koromból
»Német« tanító koromból. (Csevegés). Az 1883. év. deczember hava közepe táján, mint a polgári isk. tanítóképző intézet növendékét, magához hivatott Gyertyánffy István, a budai jeles „Paedago- gium“ igazgatója, értésemre adván, hogy menjek át Pestre, Tóth József pestmegyei tanfelügyelő űr akar velem beszélni. Nem tudtam elgondolni, mit akarhat velem ? Alig vártam a kitűzött órát, már ott voltam a tanfelügyelői hivatalban. Előttem állott a tanítók legigazabb barátja, a legderekabb tanfelügyelő, a legkedvesebb ember: Tóth József. Tóth csakhamar elmondta hogy miért hivatott, hogy a pest-vadkerti ágost. hitv. evang. egyháznak szüksége volna tanítóra s mivel az egvházhivek német (sváb) nyelvűek, következéskép a gyermekek is: ugyanazért ő magyar tanítót szeretne alkalmazni, annál is inkább, mert az egyház megkérte, hogy ajánljon nekik, Ő engem szemelt ki, ha hajlandó volnék az állást a „sz erény“ (de úzussá vált) 300 frt javadalmazás mellett elfoglalni, de azonnal. Én végig hallgattam s két napi gondolkozási időt kérve, a két nap elteltével felcsaptam „német“ tanítónak. Másnap már Vadkerten voltam. Első kérdésem volt: hol van az iskola? Azután: hol van, vagyis inkább lesz a lakásom ? Egyik sem volt még rendben; de a következő év első havában már mégis átvettem az I. II. osztályt. A jó öreg ntiszteletű úr vezetett és mutatott be a kis nebulóknak, azután otthagyott. Magamra maradván megszólítám növendékeimet Árpád nyelvén .... ezek pedig összenéztek, nevettek és én ott állottam fájó szívvel, kérdve önmagámtól: ez hát a „magyar“ Alföld ? Lehet-e és valóban igaz-e az, hogy a délibábos rónák fia nem értve kinevesse hazája nyelvét? Pedig úgy volt! 103 növendékem közül 2 volt tiszta magyar, 9 pedig meglehetősen értett magvarúl, a többi semmit, ezek előtt az én magyar beszédem annyira furcsa volt, hogy szinte kaczagtak rajta. Mit tehettem egyelőre mást, felsóhajtottam: no édes eszem, tégy ki magadért! Másnap megrendeltem Nagy László „Beszéd és ért. gyakorlatok“ czímű műve német kiadását. Azután esténként elkezdtem kidolgozni a másnapi tárgyalni valót — németül. De sokszor eszembe jutott, hogy mennyit vesződtem tanuló koromban a „der die das“-szal, még sem bírtam a fejembe verni, mert gyerekészszel magam is úgy akartam; most adom meg az árát, most midőn a sok német beszédtől úgy izzadok, mintha harmat lepné fejemet! De hiába volt még ez is. Én nem értettem sváb dialektussal beszélő növendékeimet, Ők pedig nem értettek engem. Mit volt mit tennem, minden teketória nélkül sutba vágtam a német nyelvet s tannyelvvé tettem tisztán a magyart! Többé egy árva német szót sem ejtettem ki iskolámban. Munka volt biz ez, de nagy! Magyarúl beszélni 103 gyereknek, kik közül csak 11 ért meg; megoldani a tananyagot január közepétől május végéig, ez a körülmény, a tanidő rövidsége, szeget ütött a fejembe; de nem ijedtem meg, mert segítségemre volt két erő: a tanítói erős akarat és a magyar ember lelkesedése; mindkettő ott ült tanácsot szivemben s én törvényeiket végrehajtottam. Végrehajtottam úgy, hogy a pestmegyei esperesség iskolalátogatási jegyzőkönyve teljes megelégedéssel, a megyei közigazgatási bizottság kitüntetéssel jutalmazta fáradozásomat. Nem az önhizelgés, a kérkedé3 csalja toliam alá ezen
