Evangélikus Népiskola, 1889
1889 / 1. szám - Bancsó Antal: A világtörténet két bizonyságtétele a vallásról
a díszes felügyelői székbe ültette: a tanító-egyletet azon való félelem fogta el, hogy szeretve tisztelt elnöke megválik a szerény egyleti körben •elfoglalt állásától. Azonban az egylet e félelmében örvendetesen csalatkozott. Káldy, mint kerületi felügyelő is. megmaradt tanító-egyleti elnöknek, azon meglepő nyilatkozattal, hogy őt a hála érzete kötelezi arra, mert—mint monda — az egylet körében tapasztaltaknak igen jó hasznát vette saját gyermekei nevelése és oktatása körül; másrészről, mert, mint kerületi felügyelő is, kötelességének tekinti, hogy népiskolai ügyünk állapotát figyelemmel kiséije, és hogy arról magának közvetlenül tudomást szerezzen. Ne kicsinyeljük — monda — az erőteljes fának apró gyökérszálait és gyenge hajtásait, mert ezekkel él és táplálkozik a gyümölcstermő fa. Elnöki állását meg is tartotta egész az 1888. évi egyleti gyűlésig. Ekkor rongált egészségi állapotába való hivatkozással búcsút vett az egylettől egy az egylethez intézett levélben, melyben így szólott: „Súlyos, hosszas betegség által tesiileg megtörve, nem vagyok képes Önök között — Uraim — megjelenni, hogy nem áradozó, de őszinte szívből fakadó élőszóval megköszönjem a bizalmat, melylyel ez ideig megtisztelni méltóztattak; — azonban súlyos visszaélést követnék el, s megsérteném a kötelességérzetet, ha oly hivatalt tovább viselni akarnék, melynek kötelmeit többé teljesíteni képes nem vagyok, és nem is leszek; ugyanazért eddig örömmel, kedvvel viselt világi elnöki tisztemről való lemondásomat tisztelettel bejelentem.“ így munkálkodott iin a nagynevű s hitbuzgó ösök unokája: Alsókáldi Káldy Gyula, mint a népiskolaügy buzgó s áldozatra kész barátja, míg hasznos életének fonala korán ketté nem szakadt. Hála-érzettel szenteljük e nehány sort áldott emlékezetének azon szívbeli óhajtással, hogy a népiskolaügy érdekében általa kifejtett példányszerű buzgóság legyen előttünk irányadó és hasonló buzgóságra serkentő! Nagy Sándor. A világtörténet két bizonyságtétele a vallásról. A világtörténetnek egyik legtanulságc sabb és maradandó becsű bizonyság- tétele az, hogy minden népnek minden időben volt vallása. A mennyire a népek és az emberiség történetét, habár csak a mondák és mythosok derengő világánál is figyelemmel kisérhetjük, nem találunk népet a műveltségnek sem legalsóbb, sem legmagasabb tokán, melynek nem volna vallása. A világtörténet e bizonyságtételét gyakran felhasználták az Isten léteiének bizonyítására (consensus gentium). Ily értelemben, e czélra felhasználva kevés bizonyító erő rejlik a történet e bizonyságtételében; de annál erősebben, szinte
