Evangélikus Népiskola, 1889
1889 / 2. szám - Szutter Dániel: A kedély nevelése a népiskolában
43 kívánhatjuk, s kívánnunk kell, hogy isten-tisztei éténél a búzgóság és áhítat külső jeleivel is mintegy magamagát kényszerítse a világ zajától eltávolodni, s szívét Isten előtt Őszintén és alázattal feltárni. Ilyen külső szokás és forma a kéz imára kulcsolása akkor, midőn így hangzik: „ imádkozunk !“ Sokszor tapasztalhatjuk, hogy a parasztember erre annak idején szoktatva nem leven, azt sem tudja hová tegye kezét az imádság alatt. Mintegy útjában van, mert vén korában már nehezen simul, tanul. Arany János mély apai vallásossága oly megkapó közvetlenséggel szólítja erre gyermekét, hogy szinte könybe lábad a jóérzésíí embernek szeme, midőn azt mondja: „kis kacsóid összetéve szépen, imádkozzál, édes gyermekem!“ Hatását jobban megírni nem lehet. Ilyen külső szokásként felemlíthetjük még az egész test és lény magatartását az imádkozás alatt. Az imádkozó arczán nem siránkozó kesergés, nem is farizeusi önhittség nyer kifejezést; komoly, mély, nyugodt s Őszinte alázattal teljes az igazán imádkozó publikánus. A gyermeket még nem hatja át az ember gyarló voltának érzése Isten előtt, neki még virul az ártatlanság üde, nyílt tavasza; de az ilyen külső szoktatás, megérleli ezt idővel benne. Vallásosság Isten előtt való hódolás és megalázás nélkül nincs. E nélkül fennhéjázó alakoskodás, a minthogy hamis alázatossággal farizeusi önhittség. A kettő között igaz útra vezet a vallástanítónak magának e tekintetben is határozott példaadása. A mely vallástanító restell! gyermekei előtt összetenni kezét, az még maga sem tud lélekben és igazságban imádkozni; s a ki erre nem szoktatja növendékeid a zsenge korban, egyik íőeszközét nélkülözi ahhoz a mit a vallásoktatás fontos ügye tőle vár. Kössük lelkére a gyermeknek, hogy erről, sohase felejtkezzék meg; figyelmeztessük, ha valamikor elfelejtkezett erről, legyünk rajta, hogy a szokás vérévé váljék, és itt is haladunk, s haladást eszközlünk! Döröcskei. A kedély nevelése a népiskolában.*) Sokszor hangsúlyozták már, hogy népiskoláink ne csak a tanítás műhelyei, de egyúttal nevelő intézetek is legyenek; mégis oly nehezen értjük meg e követelmény nagy fontosságát, hogy az elvnek újabb és újabb pengetése, még mindig helyén való, még mindig szükséges. Mert hiszen, ha> őszintén kell szólanunk, nem arra törekszik-e a legtöbb tanférfiú, hogy növendékeinek ismeretkörét bővítse, s a tantervben meghatározott tudományágakban oly fokú anyagnak tegye részesévé a zsenge korú tanulót, hogy az megállja helyét bárminemű vizsgálatokkal szemben is ? Ellenben a tulaj - donképeni nevelés mily mostoha gyermek igen sok iskolának falai közt! Hogy is ne! E téren az érdem nem oly szembeötlő, hogy rövid néhány órára szorítkozó vizsgaidőn észrevehető volna; nincs oly varázsereje, hogy az iskola jó hírnevét oly gyorsan megalapíthatná, mint az ismereteknek egyes szakaiból ékes szavakba foglalt, jól betanult feleletek. Pedig mennyivel fontosabb, s mennyivel művészibb munka a nevelés az oktatásnál, mely ha nem igér is azonnal borostyánt, meg*) Felolvastatott a soproni alsó ev. egyházmegyei tanítóegyesület gyűlésén.
