Evangélikus Népiskola, 1889
1889 / 4. szám - Nagy Lajos: A tankötelezettség
118 kevésbbé örvendetes tapasztalás, melyszerint van a kezdők közt évenként testileg és szellemileg annyira satnya individuum, melyre nézve a legjobb módszer s minden erőfeszítés daczára is elveszettnek tekinthető az első iskolai év. S ha nem akarunk, s mert nem is lehet alapvetés nélkül biztosan építeni, kény- telenítve leszünk e gyermeket — a külön kezelésre időnk nem lévén — a következő évben is a kezdőkhöz osztani be. Hozzá véve ehez még azt az eshetőséget, melyszerint ugyanezen növendékünk — mint a példák szomorúan igazolják — egy tanévet egészen, vagy csak jelentékeny részben is betegeskedéssel kénytelen eltölteni; vagy ha vidéki, a fergetekek s hó-torlaszok tartják távol az iskolától: az előirt hat évből kettőt elelveszített. Igen! elveszített; mert a legtöbb szülő, tisztelet a csekélyszámú kivételnek, épen a törvényre való hivatkozással, a 12-ik évvel befejezettnek tekinti gyermekére nézve az iskoláztatást s a legékesebb szavakkal sem kapaczitál- ható az ellenkezőre. Tudja, hogy eleget tett a törvény betűinek s hiszi, hogy ezzel együtt szülői legszentebb kötelességének is. Ha az ily gyermek nem sajátított el annyit, mint szerencsésebb kortársai s mit kedvezőbb körülmények között talán ő is magáévá tehetett volna, annak nem a törvény, mely kelleténél korábban berendelte s nem a közbejött kedvezőtlen körülmények, hanem — a tanító az oka. Van egy növendékem, aki hat éves korában oly sokat betegeskedett, hogy a törvény világos szava daczára csak a következő évben jöhetett először iskolába. A jelen tanév megnyitása előtt már betöltötte volt 12-ik évét; mindaz által néhány szavamba került, hogy szülei ismét feljáratták. Időközben e gyermek magaviseletével büntetésemet provokálta, a mely szerint egy helylyel hátrább ültettem, vagyis, hogy műkifejezéssel éljek — ledobattam. Délelőtt történt. Délután az én emberem már nem jött iskolába. S midőn utána kérdezősködtem, társai tudtomra adták ezen bizonyosan szülei által sugalmazott szavakat: „Betöltötte 12-ik évét. nem jön többé iskolába!“ Később mégis magukba szálltak s talán mert látszólag ignoráltam, a ficzkó ismét jött és jön azóta rendesen Ez a száraz tényállás, melyet lehet, hogy sokan figyelemre sem méltó csekélységnek fognak találni s első pillanatra talán részükön lesz a közvélemény; azonban, hogy mily hatással van egy ily inczidens önérzetes tanítóra, úgy hiszem nem kell hozzá kommentár. És mégis ki biztosítja a tanítót hasonló esetek ismétlődése ellen? — senki és semmi! Természetes tehát — úgy látszik — ha ezen magára-hagyatottsága érzetében így okoskodik: a törvény világosan kimondja, hogy a tankötelezettség, a mindennapi iskoláztatást illetőleg, a 12-ik élet-évvel megszűnik, akkor talán jogosan és okosan is cselekszünk, ha a nem tanköteleseket be nem fogadjuk Ámde a czélt ezzel sem értük el. Mert eltekintve attól, hogy az ily eljárásnak is meglesz a maga természetes következménye — ódiuma, tagadhatatlan, hogy vannak oly nemesen gondolkodó szülök is, kik a köteles időn túl is szívesen és rendesen feljáratják gyermekeiket iskolába. Miért zárnók el előttük az útat ?! Szerény véleményem szerint a leghelyesebb közvetítő lenne itt, ha kimondatnék : hogy a mely gyermek beiratkozott, az köteles azt a tanévet korára való minden tekintet nélkül be is feje z n i!
