Evangélikus Naptár, 1996
EGYHÁZUNK – MA - Szilágyi Gyula szociális munkás: A Magyar Ökumenikus Szeretetszolgálat mindennapjai
számára lehetetlen a visszatérés, Erőspusztán — Budapest közvetlen szomszédságában —felépítettük azt az átmeneti otthont, amely ma már nemcsak a déli határainkról érkezőknek, hanem a harmadik világ menekültjeinek is szállást és ellátást biztosít. Aki tovább kíván utazni, annak igyekszünk segítséget nyújtani, aki itt akar letelepedni, annak megkönnyítjük a beilleszkedést. Senki sem születik menekültnek, de bárki azzá válhat. Embert próbáló sors az ilyen. Idegen nyelv, idegen szokások, idegen kultúra. Fájdalmukban osztozunk, szükségükön enyhítünk. Mert mindannyian azt szeretnénk, ha a menekült- táborokról, éhségmenetekről, szegénységről készült dokumentumokat, filmeket, fényképeket unokáink már csak könyvtári ritkaságként ismernék. De ma még igen sok a tennivaló. Közeli és távoli környezetünkben politikai és etnikai konfliktusok feszülnek, és aztán valahol előkerülnek a fegyverek. Városok válnak rommá, s az otthontalanok elindulnak új hazát keresni valahol. A béke biztonságában élők pedig ülnek a képernyők előtt, hallgatják a híreket, aztán megszólalnak a telefonok, megérkeznek az első adományok — az emberi együttérzés bizonyítékai. Nemzetközi gyorssegélyt szállító kamionjaink pedig elindulnak oda, ahol legjobban várják a segítséget. Élelmiszert és gyógyszert viszünk a horvátországi menekülttáborokba, Boszniába, Koszovóba, Ukrajnába és Erdélybe. Segítséget nyújtottunk a ruandai menekülttáboroknak, s most két munkatársunk szervezi Dagesztánban a csecsen- földi háborús menekültek ellátását. Ugye milyen egyszerű? Tragikusan egyszerű. A háborúk áldozatairól naponta készülnek statisztikák. A történészek majd összegzik a hadijelentéseket, s hideg tárgyilagossággal közlik a halottak, sebesültek, menekültek számát, néha még a felhasznált hadianyagok értékét is. A béke áldozatairól viszont csak keveset tudunk. A gazdasági-társadalmi átalakulás veszteseinek létszámát csak hozzávetőlegesen ismerhetjük meg a statisztikai összehasonlításokban. Csak következtetni tudunk az ilyen változások negatív hatásaira, amikor a meg nem született gyermekekről, állami gondozásban nevelkedettekről, szétesett családokról, öngyilkosságokról, alkoholizmusról szóló adatokat vetjük majd össze más korszakok statisztikáival. A béke menekültjeiről valahogy nem szívesen veszünk tudomást. De az aluljárókban, metrókban, külvárosokban, a prostituáltak negyedeiben találkozunk velük. És akkor megint szeretnénk segíteni. A Szeretetszolgálat szociális központjaiban Budapesten, Miskolcon és Debrecenben az ilyen összegubancolódott sorsokkal foglalkozunk. Meleg ételt biztosítunk, munkalehetőséget keresünk a hozzánk fordulóknak, jogi tanácsadással segítjük az érdekérvényesítést. Tiszta emberi szóval fogadjuk a reményt vesztetteket, megteremtjük az újrakezdés lehetőségeit azoknak, akiknek leikéből már kiégett minden tartalék. Volt már, akinek sikerült. És akiknek nem? Nézem a nyárba forduló angyalföldi utcát. Régi ügyfelünk, Tivadar, üldögél egy széken, és arra vár, hogy orvoshoz vigyük. Tivadar félbemaradt iparművész. Még tanulóévei alatt egyszer megbicsaklott, s azt hitte, hogy az alkohol segít. Ma 53
