Evangélikus Naptár, 1996

SZÉPÍRÁSOK - FRIEDRICH LAJOS: Két pásztor

a ztán elmúlt a karácsony. Teltek, múltak a napok, hetek, hónapok. Tavasz, /I nyár, ősz sok szép lapját letépte naptárunkról kedves földi házigazdánk, az Idő. Újra készülődtünk egy új karácsony elé.

Egyik reggel nyílik az ajtó és belép rajta egy hatalmas, szépszál ember. Nehéz, fekete csizmában, testhez tapadó ünneplő fekete nadrágban, pitykegombos mellényben, bottal és nagy kalappal a kezében. És az arca?! A legszebb arc, amit valaha is láttam. Nagybajuszú, napsugár- és szélcsókolta piros, pusztai arc! Mélytüzű, fekete, okos szemében ott csillogott az értelem, a becsület és a bizalom. Nem sokáig kellett törnöm a fejemet a foglalkozása felől, hiszen aki ránézett, annak rögtön meg kellett kérdeznie tőle: hol hagyta százötven bárányát, meg a két puli kutyáját?!

Igen, ő volt. Az ismeretlen olvasó. Hosszú Nagy István, a Monostori pusztáról.

— Az újság miatt jöttem — mondta néhány mondat után.

— Talán nem tetszett? — kérdeztem tőle mosolyogva.

— Jaj, dehogynem. Amikor először megjött, nem is akartuk átvenni. Mondtam a feleségemnek, hogy itt biztos valami tévedés van. De aztán, amikor jött minden héten, csak elkezdtük olvasni. Először csak az asszony, meg a legnagyobb gyerek. Meg akik hozzánk jártak. Egyszeresük látom, hogy mindig gyűröttebb, rongyosabb, piszkosabb az újság, amire hozzám kerül. Attól kezdve én olvastam fel a családnak. Mert hát ugye én vagyok a pásztor... Úgy hallgatták, mint a tisztelendő urat a szószékről. Hiszen szép dolgok vannak abban mindig Istenről, szerétéiről békéről.

— Hát akkor mi a baj? — kérdeztem szeretettel és úgy simultam a tiszta tekintetéhez, mint a bárányai a kezéhez.

— Hát tetszik tudni — az adósság! Azt sem tudom, kinek tartozom. Meg azt sem tudom, hogy lesz-e annyi pénz az én vékonybélű bukszámban.

Megnyugtattam és mosolyogva mondtam: nincs itt semmi adósság, ezt még tavaly kifizették az „angyalok”.

Azt hittem, hogy ezzel elintéződött a dolog és Hosszú Nagy István egy minden elrendező kézfogás után visszamegy nyugodtan és dolgavégezetten a pusztára.

133