Evangélikus Naptár, 1993

ÉVFORDULÓK,EMLÉKEZÉSEK - ELBESZÉLÉSEK

Tovább zengett a hatalmas szózat, a legnagyobb útravaló: — íme ÉN tiveletek vagyok minden napon a világ végezetéig!

Eliab egy kezet érzett a fején. Nikodémus könnyekben fürdő arcát látta maga felett. A jeruzsálemi kis utcagyerek a föember mellére hajtotta izzadt-vörös fejét.

*

Akvilla és Priscilla házának ablakán sárga fény világított ki az éjszakába. Ketten voltak az első szobában. A törékeny testű Apostol hangja nagy erővel zúgott az íródeák felé:

— „. . .azután az Úr megjelent több mint ötszáz testvérnek egyszerre, akik közül a legtöbben mindmáig élnek, némelyek azonban el is aludtak!”

Az íróvessző halk percegéssel rótta a papiruszt. A mondat végén mosolyogva nézett fel az íródeák a tarzusi Pálra.

Az Apostol szeme szeretettel pihent meg fiatal testvére arcán. Egy percig csend uralkodott a szobában. Azután megmozdult az Apostol, és kérő biztatással szólt a társához:

— írjál tovább Fiam, írjad ELIAB!

— „. . . Legutoljára pedig az összes között, mint egy nyomorultnak, megjelent nekem is!”

H. Németh István

A toronyai gólyák

Vörösre festette a lebukó nap a bárányfelhőket a nagy, végtelen síkság felett, amikor elbúcsúzott feleségétől és három kis porontyától. Katonának ment.

Hja Vasziljev volt a neve.

Visszavonultak, aztán megint előre. Faluját felégették, s amikor faluján kersztül újra előretörtek, mert sikerült visszaszorítani az ellenséget, feleségét és gyermekeit már nem találta meg. Csak a régi családi otthont, üszkös romjaiban.

Keserű könnyeket nyelt akkor, s kemény, érzéketlen katonává edződött. Már nem is akart szabadságra menni. Minek? Nincs hová, és nincs kihez.

Ha tudott, az italhoz menekült. Az sokat feledtetett. A vad tivornyákban úgy érezte, mintha erőre kapott volna.

Arca megedződött. Szemének kemény tüze volt. Telt bőrét bronzzá pirította a nyár forró napsugara.

Négy éve harcolt már, amikor Románián keresztül s a déli Kárpátokon át a nagy magyar alföldre, Toronyára jutottak. Falvak százain mentek már eddig is keresztül. Nem nagyon figyelt már rájuk. Falu, falu. Kemény katonák között élt. Naponta szembe nézett a halállal. Nem is félt tőle. Elfásult már, megkérgesedett a szíve. Csak akkor engedett fel kissé, ha gyermeket látott. Azokat nagyon szerette, s szánta. Ilyenkor három kicsi fiának kacagása csengett a fülébe, s a kék gyermekszemekből az ő fiai mosolyogtak rá.

103