Evangélikus Naptár, 1992

ÉVFORDULÓK, EMLÉKEZÉSEK - VERSEK, ELBESZELESEK

napok, hetek lettek. Már a közelünkben találkoztam a múlt legendává vált egy darabjával. A Bürök utca és a Kempelen Farkas utca találkozásánál kialakított kis téren kicsiny kápolna őrzi Szent Márton tours-i püspök emlékét, aki Magyarországon született. Buda határfelosztásakor, 1789-ben ezt az Istenhegynek a Farkasrétig terjedő nyúlványát róla nevezték Mártonhegynek — akkor még Martin-Berg-nek.

Az egykori svábhegyi őstelepülés központi utcája, a szőlők között felfelé vezető kanyargós Költő út, legforgalmasabb útvonala pedig a Diana út volt. A kettő találkozásánál lévő hét ház, a falu magva, máig is őrzi falusi jellegét. A 7-es ház gyakori nyaralója volt Erkel Ferenc. A vidék öregjei szívesen beszélnek a Diana úti galambdúcos székelykapuról, „Béke a bémenőknek” felírásáról s a jelmondattá vált sorokról:

„Ha Istent s nemzeted szereted, betérhetsz,

De álnok lélekkel föl s alá, elmehetsz!”

A keményfába bevésve: „Isten segedelméből építette Sófalvi József nőjével, Szappanos Annával.” A századfordulón, a századelőn magyar szótól inkább csak ünnepnapokon volt hangos a hegyvidék - amikor kirándulók jöttek fel jó levegőt szívni. Május elseje különleges svábhegyi tavaszi ünnep volt. Friss, házi sütésű kenyér illata áradt szét, volt ökörsütés, körhinta, paprikajancsi, póznamászás...

1833-ban a Honmüvész tudósítója szerint „Több mulató és vendégház várja a látogatókat”. Egy másik sajtóhír szerint „kevés rendelés volt, kacagásra adott alkalmat, hogy az étek lajstroma, mely az ajtóküszöbre volt ragasztva, rostélyos helyett lópecsenye volt írva”. A múlt század hetvenes éveiben minden földrajzi név német volt. A sváb vincellérek, majorosok magyarul alig értettek.

1847. június 11-én nagy nap virradt a hegyvidékre. Döbrentei Gábor tudós társasági tag javaslatára a Budai Tanács dűlőkeresztelőt tartott. Történelmi ihletésű, szép csengésű földrajzi nevek születtek: Tündérhegy, Istenhegy, Virányos, Kurucles, Törökvész, Pasarét, Rézmál, Szemlőhegy, Vérhalom, Mátyáshegy, Árpád-orom, Hu- nyad-orom, Nádorkút, Bélakút, Hajnalos, Csillebérc, Kútvölgy, Petneházi rét... A hegyvidék népesedése 1867-től, a kiegyezés utáni időkben kezdődött, nyaralók s egyszerű emberek házacskái épültek: kertészek, iparosok, munkások szerény kis gazdaságai alakultak ki. És jöttek a kirándulók. „A zöldben mulatozás felülmúl mindent, a zöldben mulatozást nem múlja felül senki, semmi” - olvashatjuk Arany János lapjában, a Szépirodalmi Figyelőben. De a hegyvidék öregei nemcsak az ilyen szép napokról mesélnek. Többen emlékeztettek az 1875-ös felhőszakadásra, melyről nagyapám is úgy beszélt, hogy emberek puttonyban vitték fel a hegyre a leomlott földet, hogy szőleiket megmentsék. Mert ez a terület sziklás hegyvidék volt, amelyről új lakosként írta Jókai: „én is alkalmazhatom magamra a monakói fejedelem jelmondatát:

Lakásom sziklán kuporog,

Nem szántok és nem takarok.

De azért élni akarok.”

Századunk első jelentős kirándulóhelyének sok szép pontját versben is megörökítették. A Flóra villa vendéglátó terme falára díszes betűkkel festették fel Bérezik Árpád sorait:

Tiszta hangú szép magyar szó,

Víg vendégség, jó egészség,

135