Evangélikus Naptár, 1992
ÉVFORDULÓK, EMLÉKEZÉSEK - VERSEK, ELBESZELESEK
a szívünk csengő gyermekhangjára, nyílt tekintete láttán. Mert gyermek volt, nem koravén, tudálékos suhanc. Amit még tudni akart, szégyenkezés nélkül megkérdezte. Elmosolyodott. — Megkérdezte az öreg Béker paptól, hányszor jön el a héten a templomba. Az öreg számolgatta: sabbátkor háromszor, a héten pedig még kétszer, hogy a füstölő oltárra vigyázzon. A kis názáreti ugyancsak elbámult ezen. — Na hallod — szólt közbe Ahira -, egy falusi gyermek ezen csodálkozhat. Nekem is két hétköznapon fel kell jönnöm erre a magas templomdombra. Áser felkacagott. — Fel kell jönnöd? Szerencséd van atyámfia, hogy nem voltál akkor ott. Mert a fiúcska erre gyermeki ártatlansággal megjegyezte, hogyha ő az egyetlen Templom mellett élhetne, boldogan eljönne mindennap az Úr házába. Olyan leforrázottan ültünk ott a papi tornácon, hogy szégyenünkben rá se mertünk nézni a gyermekre. Felértek a templomhoz. Ott magasodott előttük Izrael féltőn szerető Istenének hatalmas templomháza. Most jött ki a főajtón a gyermek. Fürge léptekkel sietett a papi udvar tornáca felé. — Ha tudnád, milyen szorgalmasan tud hallgatni — mondta Áser. Tegnap az éjszaka harmadik órájáig regéltem neki Izrael történetét. Ujjongott örömében, amikor népünk felemeltetéséről volt szó, és zokogott, amikor a fogság szomorú történetét hallgatta. Ellágyultan nézett maga elé. — Mikor már késő lett, elhallgattam. Csak a csillagok világítottak a csendes éjszakában. A kis názáreti gyermek szótlanul járkált mellettem a felház lapos tetején. Egyszer csak odalépett hozzám és azt mondta: - Atyám, te meglátod még Izrael Messiását! Ahira elnézően mosolygott a szakállába. A papi tornác elé értek. Mintha csak a tegnapi kép ismétlődött volna meg újból. Ott ült a gyermek a papok és írástudók között, akik megint vele foglalkoztak. Most « éppen az agg Béker magyarázott neki valamit. A sok ezüstös fej között olyan volt a kis bronzarany haj, mint a kiaszott mezőn magányosan virágzó jerikói rózsa. Valaki elsietett a kívülállók mellett. Idősebb, cserzett arcú ember kémlelt be az udvarra. Most érkezett melléje az asszonya, a vidékiek megszokott szürke kendőjével a fején. Ruhájába fogózva egy kicsiny gyermek szaladt mellette. A két felnőtt arcán egyszerre cikázott át az öröm és egyszerre kiáltották boldogan: — Fiam! Jézus! Áser szeme előtt elhomályosodott a kert. Csendesen megfordult, és besietett a templomajtón. Ahira is fejcsóválva vonult vissza a tornácról. — Nem verték meg — dörmögte elégedetlenül -, pedig megérdemelte volna, márcsak azért is, mert megszégyenítette Izrael tiszteletreméltó papjait. 130
