Evangélikus Naptár, 1983
Laborczi Zoltán: Imádjuk és hálaadással dicsőítsük
Vigyáznunk kell a Vele való „párbeszéd” fenntartására is. Minél meghittebb egy kapcsolat, annál nagyobb örömöt jelent az egymással való beszélgetés. Két ember között is az elidegenedés jele, ha nincs mondanivalójuk egymás számára. Istennek mindig van mondanivalója számunkra. Bárcsak mindig nyitott szívvel tudnánk figyelni Rá. De mi sem lehetünk Vele kapcsolatban némák. A Vele való személyes kapcsolat magától értődő következménye az a gyermeki bizalom, amelynél fogva „bátran és teljes bizalommal kérjük Őt, mint a gyermekek édesapjukat”. Ezért nem hiányozhat Isten gyermekeinek az életéből az imádság. Vigyáznunk kell arra is, hogy Őt magát többre tartsuk, mint ajándékait. Persze baj az is, ha nem vesszük észre, mily sokat pazarol ránk szeretete gazdagságából. Ezért felejtkezünk meg gyakorta az értük való hálaadásról is. Szükségünk van hát szemnyito- gatásra, hogy lássuk mennyi jót tett értünk, és hálaadásra való ösztönzésre is mindazért, amit Tőle kapunk. Mindeközben azonban szüntelenül gondolnunk kell arra, hogy Ő több a számunkra, mint ajándékai. A legnagyobb ajándék: Ő maga. Iránra való szeretetünket kell-tehát állandóan ,,melegen tartanunk”. Ügyelnünk kell erre nagyon. Sőt talán erre legjobban. Ez azt jelenti, hogy nemcsak bizalommal imádkozhatok Hozzá, hanem imádnom kell Őt. Sokat zaklatjuk Őt jogos és jogtalan kéréseinkkel, fontos vagy fontosnak vélt ügyes-bajos dolgainkkal, s közben Róla magáról meg szépen el is felejtkezünk. Tanuljunk a gyermektől, aki belépve apja dolgozószobájába, a kissé szigorú kérdésre: „Mit akarsz?” - így felelt: „Semmit. Csak a közeledbe szeretnék lenni és nézni szeretném, hogyan dolgozol.” A rajongó szeretet megnyilvánulása ez. „Nekem olyan jó Isten közelsége!” - vallja a zsoltáríró (Zsolt 73, 28.). Modern, „ésszerűen” berendezett és elgépiesedett korunkban olyan idegenné, szinte szégyelni valóvá lett minden felfokozott érzelem. Még a nemek egymásközti kapcsolatából is, hova tovább teljesen kimarad belőle a szerelem. Nem lettünk-e mi keresztyének is túl józan és hidegszívű „hívőkké?” Észre lehet-e venni rajtunk, hogy rajongva szeretjük mennyei Atyánkat? Nagyobb helyet kell tehát biztosítanunk egyéni kegyességünkben és istentiszteleti gyakorlatunkban is az Isten iránti rajongó szeretet kifejezésre juttatásának: az imádatnak. Ne tekintsük hát elkerülendő túlzásnak, sőt: takarékról kapcsoljunk át bátran teljes lángra! „Hadd lobogjon lánggal égve.” (771.1.) Ez a lángoló szeretet azonban nemcsak a szív rejtett érzelme, nem is puszta szó csupán. Életünk teljes odaszánását jelenti az Ő szolgálatára. Csak így szerezhetünk tisztességet Nevének és csak így dicsőíthetjük Őt. Vájjon ilyen odaszánt életű gyermekei vagyunk mennyei Atyánknak. Mindezt őszintén végiggondolva, kiderül: mennyi hűtlenség terhel bennünket. Bizony helye van nálunk a gyónó imádságnak: „Istenem! Nem használtam nevedet tetszésed szerint, mert nem szerettelek teljes szívemből. Uram, könyörülj rajtam!” így vezet el ez a második parancsolat is ahhoz a Jézus Krisztushoz, aki mindvégig - a keresztig - megmaradt az Atya szeretetében és így dicsőítette Őt. S mindezt értünk cselekedte, hogy Vele és Általa mi is imádhassuk és hálaadással dicsőíthessük mennyei Atyánkat. Laborczi Zoltán 29
