Evangélikus Naptár, 1968

Magassy Sándor: A gyermekáldás

jelent, hogy két ember életközössége családi életközösséggé válik, hanem — a megnövekedett munkaterülettel, kiszélesedett feladatkörrel — egyben át is formálja a házasságban élő ember gondolkodását, más emberekhez és a környező világhoz való (sokszor nagyon önző) viszonyát, egyáltalán: egész belső világát. Tartalmasabbá válik élete. Ezt maga tapasztalja. Ugyanakkor megnövekedett áldozatkészsége, türelme vonzóbbá teszi mások előtt. Ezt pedig környezete tapasztalja.

Aki járatosabb a Bibliában, észreveszi, hogy az élet igazolja azt az igét, melyet a Zsoltárokban olvashatunk: „a gyermek — jutalom”, vagyis ajándék és áldás, s hogy a „nem jó az embernek egyedül lenni” ige igazsága nemcsak a házastárssal, hanem a gyermekkel kapcsolatban is nyilvánvaló.

A gyermek tehát — Isten teremtő szava és szándéka szerint — áldás. A házasélet gyakorlatában azonban — a munkakörülmények, a lakás- és általános szociális viszonyok következtében — a gyermekáldás kérdése is gyakorlati síkon vetődik fel. Hány gyerek legyen, hány gyerek lehetséges? S ha a kérdést nem az önzés, hanem a felelősség diktálja, akkor az teljesen jogos. Általában a kérdezők a felső határ megtalálása tekintetében szeretnének eligazodni, ilyet azonban nem nyújt a Biblia. Isten kinyilatkoztatása nem törvénykódex, amely az élet tarka sokféleségének minden esetére útmutatást, mintegy „receptet” adna. Dehát — néma marad talán? A gyermekvállalás kérdése a józan értelem, vagy a lelkiismeret területére vinne csupán?

Bizonyos, hogy sem az értelem, sem a lelkiismeret nem kapcsolható ki a felelős döntés meghozatala esetében. Mégis — a döntés alapja nem lenne biztos. S ha nem a felső határt kutatjuk, hanem az alsó határ megtalálására teszünk kísérletet, akkor Bibliánk beszédessé válik. A „szaporodjatok és sokasodjatok” igéjéből világos, hogy kedves Isten előtt, amikor növekszik a család. A „növekedés” — három gyermek esetében válik valósággá, így az alsó határvonalat talán itt húzza meg a Biblia.

Ugyanakkor világos, hogy a keresztyén szülőnek hallgatnia kell arra az igére is, mely megkívánja, hogy „a gyermekek az Űr félelmében és intésében nevelkedjenek”, ami azt a természetszerű igényt is magában foglalja, hogy a szülőnek legyen ideje és energiája ahhoz, hogy gyermekeit necsak ellássa, hanem mozdítsa elő lelki-szellemi fejlődésüket is. Ez pedig óhatatlanul a születésszabályozás józan mértékének kérdése elé állít. Igazságtalanság lenne minden további nélkül elmarasztalni azokat, akik — élve a mai civilizáció és technika adta lehetőségekkel — megpróbálják „megtervezni” születendő gyermekeik számát és az egyes szülések közötti időtartamot. A születésszabályozás elvi ellenzőinek fel kell figyelniük arra a tényre, hogy ez nem a „mai kor” kérdése, s hogy a szabályozás bizonyos formáival az emberiség történetének folyamán találkozni lehet. A mam- mutcsaládok képe — fájdalmas tény — gyakran csak távolról nézve látszik idillikusán szépnek, közelről már igen gyakran felfedezhetők a túlságosan egyenlőtlenül „elosztott” terhek a házasfelek között, s nem ritkán a felelőtlenség is a házastárs és a gyermekek sorsa-alakulását illetően. A felelősségérzet és az igéhez kötött lelkiismeret azonban megóv a szélsőségektől: a rideg önzéstől és a gátlástalan nemtörődömségtől egyaránt.

Ez a felelősség állít korlátokat az elé a szabadság elé, amelyet a házasságban élők élvezhetnek. Nem ritkán előfordul, hogy új kis élet úgy és akkor indul el, amikor arra a szülők nem gondoltak. Ezt úgy veszi az igéhez kötött lelkiismeretű ember, hogy Isten „felülvizsgálta” számvetését. A művi beavatkozások egy elindult élet megsemmisítésére átlépik az 5. parancsolat életvédő korlátáit. Az abortus már nincs a szülők tetszé34