Evangélikus Naptár, 1968
Várady Lajos: A csavargó
val időt engedtünk a halálnak s alaposabban kiléptünk, hanem a Jóska nem volt sehol! Sehol se volt a felöltőm, a bőröndöm eldőlve, nyitva hevert az árok alján s a holmimnak fele ugyancsak sehol. Első pillanatra láttam, hogy hiányzik legalább két öltöny ruhám, fehérneműm, törülközők és valamennyi iratom. A gazda letette a vödröt, utána belerúgott s a vizet beleloccsantotta a száraz árokba, én meg utána a másikat. — Maga az irgalmas samaritánust akarta játszani — gúnyolódott velem a gazda — és a félholtra vert ember kifosztotta magát... No, kíváncsi-e még a szép szülőfalujára?— kérdezte, majd fogta a két vödröt és köszönés nélkül otthagyott. Én meg összeszedtem a maradékot s elindultam vissza az állomás felé. Könnyebb lett a koffer, nehezebb a szív. Megálltam, sóhajtottam, veszteségem számolgattam, visszanéztem, tovább álltam, mérgelődtem, tehetet- lenkedtem és alig hittem a szememnek, amikor már majdnem az állomás előtt kilépett a kukoricásból a félholt Jóska, hóna alatt egy bátyú és benne, felöltőmbe összegyűrten minden holmim. Ügy nézett rám, mintha én támadtam volna fel a halálból. Utána ledobta a holmimat, egyszerűen ráült, fáradtan, szemét le-lecsukva, karját térdére támasztva, kezét lelógatva, elhagyottan, koldusán. Kerestem arcában azt a régi vad, villogó szemét, a testében a verekedőt, a lendületet, de már semmit sem találtam abból. Szívből megsajnáltam ... Amikor leültem mellé, nehezen, lassan kezdte el s annak a lényege, hogy szégyellt hazamenni. Tudta, hogy érdemtelen lett a szeretetre, de azt is, hogy otthontalanul csak elpusztulhat, már legyöngült, szinte az éhségtől lett rosszul, de amikor föltápászkodva ott találta dolgaimat, erőt vett magán és azért lopott, hogy a környéken elcserélhesse ennivalóra, de megtalálta a papírjaimat, feltámadt a lelkiismerete, hogy most már a csr- ládja után még a gyerekkori pajtása ellen is vétett és ez sodorta vissza az útra, hátha reám talál. Én meg, ott mellette, vele együtt visszamenekültem a gyerekkoromba, amikor annyi bajt és tüzet csináltunk, amikor csattantak rajtunk a pofonok (közben Jóska maradékot majszolgatott a csomagomból), de abban a régi életünkben mindig menhatottan és csöndben tudtuk hallgatni a templomban a színes, csodálatos elmeséléseket. Ott az árrikvarton elmondtam Jóskának megint a tékozló fiú történetét, de kifordítva. — Látod — sóhajtoztam — akkor a tékozló fiú nem is sejtette, milyen boldog lesz az apja, ha mealátia. Az apja szégyellhette volna a fiát, biztosan szégyellte is, de nagyobb volt az öröme, mikor hazatért, mert az élet még a szégyennél és bánatnál is nagyobb. Most meg a tékozló ovit várják otthon a gyerekei, meg a feleséged, meg az otthonod s ha rendbe jössz, kézbe veheted a kapát meg a villát is ... így ... Mit mondjak még? Ballagtunk ketten vissza, a falu felé, a kettőnk szülőfaluja felé, én a kofferommal, ő a batyummal, mert ki vem adta vo^na a kézé bői s akikor a szép szál gazda háza előtt elmentünk, úgy nézett ránk mint a bolondokra. Otthon meg nem is tudom, mi volt nanyobb, a félelem-e vagy az öröm, de a legnagyobb mégiscsak a megbocsátás volt, a szeretet. Két hétig maradtam náluk. Megvártam, amíg kikelt az ágyból, maid sokat üldögéltünk a kerti árnyékban, végén már dolgozgattunk a kertben. Hát a régi házak tényleg öregek lettek, mert a világ is mindig inkább megöregszik. De az irgalmas samnritánus és a tékozló fiú története mégis új marad, mert mindig megismétlődik közöttünk. Várady Lajos 128
