Evangélikus Naptár, 1968

TÚRMEZEI ERZSÉBET VERSEI: Amíg lehet! - H. Németh István: Mihály püspök elköltözik

Kezei keresik a térdelő asszony és gyermek fejét.

— Áldjon meg az Űr téged utolsó gyülekezetem, számkivetésemben befogadóm, támadásokban védelmezőm, öregségemben támaszom. Áldassál pápai eklézsiám és imádkozz értem. Tied legyen minden lejegyzett írásom, család nélküli életem minden kis ingósága.

Csend. Hosszú szünet után csak ennyit mond:

— Most menjetek szépen.

Kezét összekulcsolja, hátradől a karosszéken és fejét lehajtja. Lábujjhegyen mennek el, hogy ne zavarják az imádkozásban.

Az asszony visszajön egy fertály óra múlva a lugasba, kis tálcán hozza az ebédnek valót, de ugyanúgy viszi vissza a kunyhóba.

Később megint próbálkozik, mert Sztáray atya elbóbiskolt. Ráteszi a kis asztalra az ételt, megérinti a száraz, öreg kezet, aztán sebesen hozza vissza az ételt.

Kézenfogja a kislányt, aki egyre kérdi, hova mennek?

— Fel nagyapádhoz, a legfelső égető boksához — mondja nagy sokára a hegy derekán az öregasszony —, hogy húzza meg a hegyi harangot, összehívjuk az erdei menekülteket.

— Miért? — kérdi a kislány és bámulja nagyanyja kőmerev arcát, amiről nem tud leolvasni semmit sem —, miért?

Az öregasszony nem néz rá, csak ennyit mond.

— Mert Mihály püspök elköltözött.

— Elköltözött? — kérdi a kislány álmélkodva —, hiszen ott ül a székben. Hova ment volna?

Mire megáll az öregasszony és kibuggyan a könnye. Kötényéhez szorítja a kis csacsogó ártatlanságot, míg megtalálja a szavakat.

— Hova ment, édes gyöngyöm? Hazament.

Mondhatott-e ennél többet róla? H. Németh István

114