Evangélikus Naptár, 1967
H. Németh István: Elvégeztetett
— Tik tudjátok — mondja csendesen, olyan kásás a hangja, hogy alig érteni — mindennek a fele a tietek, a háznak is... a szőlőnek is..., de megvárhattatok volna, amíg kivisznek a temetőbe. — Édesapánk sem várta meg — válaszol az asszony indulat nélkül. Az öreg feje lekókad. Ő sem várta meg, ő is aláíratta az apjával. Először nem akarta aláírni, de ő tudta a módját hogyan böjtöltesse ki a vén keményfejűt. Nehézkesen aláírja az első példányt ott, ahova a lánya bök az ujjával. Bele-bele olvas a szövegbe, de bódult feje nem fogja fel az értelmét. — A gyerek nevire veszitek? — kérdi némi engeszteléssel. — Arra. A miénk hóttig a haszonélvezés rajta. A másik aláírás emiatt indulatosabbra sikerül. Az a zsugori kehes vő hóttig élvezi most a Könczöl vagyont! Az unoka meg kiköpött apja, ez kupeckodik, a gyerek meg íróasztalt akar egy úri hivatalban! A lánya meg átgázolna mindenkin a férjéért meg a gyerekéért. Most az apjától szerez nekik! Amikor aláírja az utolsó papírt, félredobja a tollat és a pohár után nyúl. Egy hajtással leissza. Arcán nyoma sincs a megbántódásnak, ellenkezőleg! Olyan elégedetten mosolyog, mintha ő kapta volna a fele vagyont. A pipa után nyúl, csutoráját legényesen fogatlan ínye közé szorítja és ránéz a megkönnyebbülten pakoló asszonyra. — A magatokéba akkor hát benne ültök. En meg elgondozom a fiam részit. Ha akkor félhóttra nem veri a csendőrt, akkor nem kellett volna elszöknie Amerikába. Megesett... így történt. Amerikás asszony lett a felesége... asse baj. De a fia... az a mi vérünk, Könczöl fajta! Az én fiam szíve meg idehúz... hazagyönnek... az apjukhoz... az öregapjukhoz ... hozzám! Bepárásodik szeme az örömtől. Tölt a pohárba és olyan mohón iszik, hogy lecsorog a szája szélén. Már a bor beszél belőle. — Ha hazagyönnek, tudod mi lesz itt? Kőből lesz itt ház a tanya helyén, kövesúttal. A faluban meg mienk lesz az egyetlen emeletes ház, mert az is lesz. Aztán megtanítom a kisonokám faragni, cifra pásztorbotot faragni. Vasárnap meg aotón megyünk flangérozni mindenfelé! Megrázza aszott öklét a lánya felé. — Addig pedig ne éheztessetek, mint a héten is, mert az András agyonvág benneteket, ha én panaszkodni fogok neki! Várjál csak, most én beszélek! Dehogy beszél már, ordít. Egész szederjes-vörös az arca. — Kiéheztetni, megböjtöltetni az apátokat, azt értitek! TJtána meg teli- zabáltatni, megitatni a gutaütésig! Azt szeretnetek, mi?! Azt hiszitek, hogy velem is úgy lesz, mint a többi öreggel itt a hegyen, akik átadták mindent már a gyerekeknek? Hát tudjátok meg, hogy tíz évvel ezelőtt átírattam mindennek a felét Andrásra, hogy ki ne semmizzétek, meri• tudom, hogy azt szeretnétek. Ha pedig kell az ő része után nektek ezután is a termés, akkor pedig ellássatok engem tisztességgel addig, míg heza nem gyön és átveszi a részit! Mer akkor már nem kell semmi sem tőletek ... titeket megver az Isten... én meg egész nap csak hálálkodok neki, hogy van már édes gyermekem ... Elfullad a hangja, nekidűl az asztalnak és várja a visítást, átkozódást, de a másik hallgat. Csak nagy sokára szólal meg. — Hát akkor így is jó. Hadd tudja meg. Az András nem jön haza..., mert meghalt. A menye se jön, meg az unokája sem, mert azok is meghaltak. Autóban ... egy hónapja ... itt az értesítés róla. 122
