Evangélikus Naptár, 1955
József Attila: A Dunánál
Jósáéf Attila : / A DUNÁNÁL 1. A rakodópart alsó kövén ültem, néztem, hogy úszik el a dinnyehéj. Alig hallottam, sorsomba merülten, hogy fecseg a felszín, hallgat a mély. Mintha szívemből folyt volna tova, zavaros, bölcs és nagy volt a Duna. Mint az izmok, ha dolgozik az ember, reszel, kalapál, vályogot vet, ás, úgy pattant, úgy feszült, úgy engedett el minden hullám és minden mozdulás. S mint édesanyám, ringatott, mesélt s mosta a város minden szennyesét. És elkezdett az eső cseperészni, de mintha mindegy volna, el is állt. És mégis, mint aki barlangból nézi a hosszú esőt — néztem a határt: egykedvű, örök módra hullt, szfn|elenül, mi tarka volt, a múlt. A Duna csak folyt. És mint a termékeny, másra gondoló anyának ölén a kisgyermek, úgy játszadoztak szépen és nevetgéltek, a habok felém. Az idő árján úgy remegtek ők, mint sírköves, dülöngő temetők. 2. Én úgy vagyok, hogy már ezer éve nézem, amit meglátok hirtelen. Egy pillanat s kész az idő egésze, mit százezer ős szemlélget velem. Látom, mit ők nem láttak, mert kapáltak, öltek, öleltek, tették, ami kell. S ők látják azt, az anyagba leszálltak, mit én nem Iátok, ha vallani kell. Tudunk egymásról, mint öröm és bánat. Enyém a múlt s övék a jelen. Verset írunk — ők fogják ceruzámat s én érzem őket és emlékezem. 3. Anyám kún volt, az apám félig székely, félig román, vagy tán egészen az. Anyám szájából édes volt az étel, apám szájából szép volt az igaz. Mikor mozdulok, ők ölelik egymást. Elszomorodom néha emiatt — ez az elmúlás. Ebből vagyok. „Meglásd, ha majd nem leszünk! ...” — megszólítanak. Megszólítanak, mert ők én vagyok már; gyenge létemre így vagyok erős, ki emlékszem, hogy több vagyok a soknál, mert az őssejtig vagyok minden ős — az ős vagyok, mely sokasodni foszlik: apám — s anyámmá válók boldogan, s apám, anyám maga is ketté oszlik s én lelkes Eggyé így szaporodom! A világ vagyok — minden, ami volt, van: a sok nemzedék, mely egymásra tör. A honfoglalók »győznek velem holtan s a meghódoltak kínja meggyötör. Árpád és Zalán, Werbőczi és Dózsa — török, tatár, tót, román kavarog e szívben, mely e múltnak már adÓ6a szelíd jövővel — mai magyarok! ... Én dolgozni akarok. Elegendő harc, hogy a múltat be kell vallani. A Dunának, mely múlt, jelen s jövendő, egymást ölelik lágy hullámai. A harcot, amelyet őseink vívtak, békévé oldja az emlékezés s rendezni végre közös dolgainkat, ez a mi munkánk; és nem is kévé«. (1936) JÖZSEF ATTILA 1905 április 11-én született Budapesten, a szegényék negyedében, Ferencvárosiban, a Gát-utca 24. számú házban, amelyet már emléktáblával jelöltek meg. Félszázad múlt el azóta, az évforduló újból frissen elénk idézi annak a költőnek alakját és alkotásait, akit tragikus halála óta senki magyar nem tud elfelejteni. Életében csak a •haladó versolvasók ismerték, ma mindenki tudja, nagy költő volt József Attila. Életműve nem csonka, befejezett egésznek hat, mint bármelyik nagy magyar költő életműve. Költeményei a magyar nép életének nagy kérdéseit, válságait mondják el, de visszatükrözik mélységes hitét is az életben és a jövendőben. 72
