Evangélikus Élet, 1944 (12. évfolyam, 1-42. szám)

1944-02-26 / 9. szám

wen« FT

Jenő, Janecz Antónia, Kutnevsky Oszkár 50—50, Budapesti Ev. Gimnázium, dr. Gimesi Sándor, N. N., Bakó Béla, Kermer Antalné, de Chatel Vilmos, dr. Székács István, dr. Pósch Dezső, Bodó kávéház, id. Heffler Istvánná, dr. Keleti Géza 20—20, Magyar Béla és neje 40, Saurer László 50, Horváth Jolán 25, özv. Horváth Józsefné 25, id. Sel- meczy Miklós 50, Munker Henrik 50, Schrikker Sándor 100, Magyar László 50, dr. Rásó Lajos (II. részlet) 50, dr. Seybold Kálmán 40, Kovács Imre, dr. Kiss Ferenc, Erős Jolán, Kiősz Pál, Maurilz Béla Moór Jenő, Ottó Dezső, özv. Balázsy Józsefné, Grüskovnyák Istvánná 20—20, Hungária park rt. 100, dr. Kováts Ferencné 50, dr. Vitéz Lajos 25, D. Raffay Sándor 100, dr. László Lajos 25, Szepetneki Luther-Szövetség 25, Sautek András 15, Krayer E. és társa 20, dr. Tomcsányi V. Pál 100. Hüttl Ármin 100 P.

Tusnády Ernőné adományának beit.üldésével kapcsolatban ezt írja: ,.A hadiárvagondozás emberbaráti és hazafiúi kötelesség, ennek havonta szeretnék eleget tenni. Ennek lebonyolítására szíveskedjék csekk-utánpótlásról gondoskodni.” (Megtörtént.) Többen kötelezték magukat arra, hogy minden hónapban küldenek adományt a hadi- árvaháznak. • (Folytatjuk.)

Olvastuk

A Palladis könyvkiadó pengős és félpengős regényeinek sorozatában, mely legalább másfél évtizeden át kéthetenként ontotta a csaknem kivétel nélkül külföldi íróktól származó kaland- és detektívregényeket, néha egy-egy magyar íróval is találkoztunk. Ezek javarészt egészen gyengék voltak. De éppen egyik • jubiláns számú regényét: Réz

Bálint „Sába királynője” c. könyvét magasan kiemelte komoly tárgya, korfestése, irodalmi színvonala, drámai mélysége. Most karácsonyra a Palladis nem ebben az olcsó és rossz emlékű sorozatban, hanem önáTó kötetben, szép kiállításban adta ki Réz Bálint: Lysias c. regényét. Örömmé1 ajánljuk olvasóink figyelmébe. Az 543 oldalas könyv ama ritka olvasmányok közé tartozik, amelyekről elmondhatjuk, hogy az olvasás zavartalan gyönyörűségét pvú-a- ják. A történet Jézus korában játszed-'k le és azt a feszültséget, mely a gyökeréig megromlott élet és a jobb élet vágyódása között akkor megmutatkozott s amelyet ma is érezünk. mesterien egyszerű eszközökkel érzékelteti. Jézus alig lép a szereplők közé és mégis ott van ismeretlenül a történet embereinek az életében. Vannak ellenségei, akik gyűlölik, vannak akik nem éppen őt keresik és mégis elkerülhetetlen őreá halálnak, vannak, akikhez nem is szól és mégis megfordítja életük útját. Lysias gazdag és előkelő rhodosi ifjú, aki a görög filozófia útvesztőibe jutott, majd az ószövetséggel ismerkedik meg, pogány szivében felébred a vágyakozás az emberiség Messiása után és bár Krisztus követése a legnagyobb lemondásokat és áldozatokat kívánja tőle, szivét és életét odaadja Megváltójának. A regény tele van egészen tisztán megrajzolt jellemekkel. Az igazságot kereső Philo, a merev és féltékeny főpapok, a romlott Salome, a fanatikus Júdás, a

4

A templom és a hitetlenség

A templom már kívülről is tiltakozás a hitetlenség ellen. Az élő, a létező, a valóságos Istennek az emberi életben való jelenlétéről beszél. Természetesen minden ami a templomban történik, a hitnek a jegyében történik és ezért szembenáll minden hitetlenséggel. Ez azonban nem azt jelenti, hogy a templom hivatása a hitetlenség elleni harc, hanem azt, hogy a templomban pozitiv harc folyik: a hitért való harc. Mikor a református templomban felzendül a legjellegzetesebb református ének kezdő sora: ,,Tebenned bíztunk eleitől fogva”, vagy amikor az evangélikus templomban megszólal az egyik legkedveltebb ének első sora: „Jer, dicsérjük Istent... ”, ezek az énekek a templomba gyűlt hívek seregét nem a hitetlenség elleni hadakozásra készítik fel, hanem a maguk hitének kiárasztására, kiéneklésére, egymással való közlésére és az Isten előtt való kitárulásnak az állapotára. Nem értelmi funkciókért és nem értelmi kielégülésért lépünk a templomba és ha nagy-nehezen elvittünk oda magunkkal valamilyen templomkerülő felebarátot, nem abban reménykedünk, hogy most neki azt fogjuk megmagyarázni, hogy Isten van, hanem magunkat is és őt is ki akarjuk ragadni az élet Isten nélkül való dolgai és gondolatai közül és rá akarjuk ébreszteni az Isten kimondhatatlan és örömteljes közelségének az érzésére. Semmiképpen sem képviselhetjük azt az álláspontot, hogy az Isten igéje hirdetésének főcélja a hitetlenséggel való csatározás olyan értelemben, hogy a hitetlen emberek meggyőzve távozzanak a templomból. Először is a hitetlen emberek nem járnak templomba és ha mégis odakerülnek, azzal a szándékkal mennek be, hogy mindent úgy fognak megbírálni és maguknak megmagyarázni, hogy hitetlenségük valami kárt ne szenvedjen. A hitetlen ember ugyanis azt gondolja, hogy neki van igaza és miután az ő igazságaival teljesen szembenálló igazságokat kénytelen meghallgatni az igehirdetésben anélkül, hogy lehetősége volna beleszólni és vitába bocsátkozni, fölényes mosolygással megmarad a maga álláspontja melett.

Teljesen jogos tehát az a gyakorta elhangzó megjegyzés a rendesebb templomlátogatók részéről, hogy a prédikátorok ne azokat szidják, akik nincsenek a templomban és ne azokat akarják megjavítani, akikhez nem ér el a szavuk. Nagyon komolyan kell ugyanis tudni, hogy Isten országa szempontjából az embereket nem csupán két csoportra osztjuk — hívőkre és hitetlenekre — hanem ennek a két csoportnak sokféle keveredésében kell őket megismerni. Még a legrészletesebb felosztás sem lesz tökéletes. Nemcsak két egyforma falevél nincsen, de két egyforma hivő ember sincs. Egyszer egv buzgó templomlátogató, bibliás életű egyháztag megdöbbent arccal jött a lelkészhez a prédikáció után, ezt mondván: én azt hittem, hogy már egészen rendben vagyok hit dolgában, és amit Isten igéjéből ma tanultam, arra kényszerít, hogy kezdjem megint elölről az egészet. Ez tulajdonképpen természetes is, mert befejezett keresztyéneket nem ismerünk, mivel i hogy büntetlen embert sem ismerünk. Isten igéje a hivő embert is, a hitével küzdő embert is és a hitetlen embert is Isten kegyelme elé állítja. Mivel Isten kegyelmének munkája nem a mi kezünkben van és mi valóban csak hirdetői, emberi szavakban közlői, sőt igazában csak ismételgetői vagyunk annak, — meggyőződésünk szerint nem is szabad azt gondolnunk, hogy mi küzdünk templomi prédikációinkkal vagy akár templomon kívüli lelki pásztori beszélgetéseinkkel is a hitetlenség ellen. Isten Szentleikének küzdelme ez, hogy az emberek megtérjenek és higyjenek, hogy aki hisz, az el ne vesszen, hanem örök élete legyen.

Még világosabb lesz ez akkor, ha a szentségeknek a kiszolgáltatására gondolunk. Itt még észrevehetőbb, hogy Isten Szentlelke munkálkodik, az isteni kegyelem közöltetik, még pedig a közöltetést végző szempontjából csakugyan paszív formában. Amikor tehát az úrvacsorában bűnbánatra hívó beszédet mondunk, amikor Isten bűnbocsátó kegyelmét hirdetjük s odanyújtjuk a megváltás szent munkájának érettünk adatott zálogait és amikor talán éppen a kegyelemtől való meggyőzetésének és az Istennek való átadásának a szent pillanata megy végbe egy-egy szívben: Isten szól. Isten cselekszik, Isten kegyelmez, az Ő Lelke munkálkodik.