Evangélikus Élet, 1944 (12. évfolyam, 1-42. szám)

1944-01-01 / 1. szám

t» Vége lett a gyűlésnek, elbúcsúztunk, és hazaindultunk. A búcsú­zás gyors volt, de a kézfogás erősebb, a szemek összevillanása élén- kebb és szomorúbb. Most együtt voltunk . .. jövőre lehetünk-e ismét együtt? Milyen jó, hogy ezt csak Isten tudja. M. J. A halálraítéltek Senki nem tudja közülünk megmondani, hogy ennek a most elmúlt évnek mennyi halottja volt. Idők múlnak el, amíg ez a szám nap- fényrekerül. Éppen így csak idők múltán fogjuk azt is megtudni, hogy az 1943. évben a háborús felek hány emberüket, vagy ellen­felüket ítélték halálra. Árulásért, gyávaságért, politikai ellentét oká­ból, egy csupor kristálycukor eltulajdonításáért, vagy bármely ismert, vagy ismeretlen hadivétségért. Minden könyörgésünk is kevés ezek­nek haláláért, akik így eltávoztak az élők sorából és sok imádságunk kevés azoknak lelke nyugalmáért, akiknek ki kellett mondani a halá­los ítéletet. Sok olyan emberrel fogtam kezet, akik nálunk az utolsó ember­öltő alatt békében és háborúban embereket halálraítéltek: nem irigy­lem ezeknek az embereknek álmát és öregedő napjaiknak vízióit. De szívem minden érzése azok felé az emberek felé fordul, akik halálra ítéltettek. Laikus ember soha nem tudja megérteni azt, hogy Isten gyarló szolgái hogyan tudják kiszolgálni a halálraítélt rablógyilkost, vagy a társadalom legmegvetésreméltóbb alakját is: bizonyosan ilyen pilla­natokban uralkodik rajtuk az a gondolat, hogy a latornak is elhangzott az üdvözítő szó: ma velem leszel a paradicsomban. A nyilván gonoszok mellett kimondhatatlanul nagy a száma azok­nak a zsidóknak és keresztyéneknek, templomos és templomot kerülő keresztyéneknk, európaiaknak és Európán kívül élő színes emberek­nek, akik a „halálra kell ítélni“ elv alapján elvéreznek az emberiség szemeláttára. Szemforgatásnélküli és farizeusmentes megállapításunk az, hogy a repülőtámadás áldozatai kivétel nélkül mind ilyen Justizmord követ­keztében halálraítéltek szomorú tömegéhez tartoznak, akiknek elpusz­tulása és megsemmisülése éppúgy ítélet alapján határozhatott el és ember által hajtatott végre. Egy emberöltővel ezelőtt, amikor büntető bírák cikkeit olvashat­tuk és humanista újságírók cikkeztek a halálbüntetés eltörlése érde­kében, örült az egész civilizált és keresztyén világ azon, hogy végre törvény és élet lesz: amit Isten adott, azt ember el nem veheti. Akkor azt hihette a világ, hogy a föld minden államában meg fogják valósi­am a törvényhozók ezt a szép kezdeményezést. Napjainkban azonban minden hadviselő állam újból életbeléptette a halálbüntetést. Az első világháború idején a frontról megszököttek halálraítélését meg kellett értenünk s a hazaárulóknak a legbrutálisabb büntetését, mint szükséges és elkerülhetetlen rosszat elfogadhatónak vette a világ. De akkor a halálraítéltek száma az egész földkerekségen négy év alatt nem tette ki egy mozgósított ezred hadilétszámát. Nem jó olvasni múzeumokban a két vagy három év előtti újsá­gokat egymásutáni sorjában. Bármely háborús félre gondolunk, egy- formáfi azt látjuk, hogy az emberek százait és ezreit kell elszakítani hadi és politikai érdekből az élettől, és a halálraítéltek, mint juhok vitetnek a vágóhídra Ezt sem egyház, sem semmi más mozgalom nem tudja már megakadályozni, de keresztyén lelkiismeretünk kényszere alatt beszélnünk kell róla. Teszik ezt más országok keresztyén emberei is. Nem tüntetnek az állam intézkedései ellen, nem mozgósítanak utcai csoportosulásokat, de azt nem tilthatja meg soha senkinek, sem népnek, sem egyháznak, hogy a halálraítéltekért ne imádkozzanak. Ez történik tőlünk Keletre és Nyugatra is. Ilyen ítéletek nyilvánosságra hozatala pillanatában vagy az egész nép, vagy annak ama része, amelyik lélekben és gondolkodás­ban közel van a halálraítéltekhez, buzgó imádságban omlott Isten színe elé: imádkozott azért, hogy társuk bátor legyen és Isten irgalmas legyen a hazatérővel szemben. sok község van még villany nélkül. Pedig az ipari áram a jövő nagy gaz­dasági versenyében nélkülözhetetlen segítő eszköz lesz. Feltétlenül lemarad­nak azok a községek, ahol nem lesz villany. Egészen kicsiny kis villany- motor elhajtja a répavágót, szecskavá­gót, magtisztítót. Árammal egyszerűbb, olcsóbb, veszélymentesebb a cséplés. Gondoljunk arra is, hogy a villannyal rendelkező falusi orvos röntgen-gépet állít be és segítségével belenéz az em­beri test legelrejtettebb részeibe is. Jó összekötőutakat kér a magyar falu. Még milyen sok azoknak a ma­gyar falvaknak a száma, melyeket ki­sebb esőzés után nem lehet megköze­líteni, legfeljebb csak lóháton. Még mindig sok azoknak a községeinknek a száma, melyeknek közlekedését két tő­lünk független tényező, a napfény és a fagy biztosítja. Miért nincsenek minden faluban egészséges házak és jó ivóvíz? Kultúrát, tiszta, magyar kultúrát kér a 'magyar falu. Kétségkívül bizonyos, hegy ezen a vonalon is elindult a kor­mány munkája, segítenünk kell, hogy ez a munka teljes, egyetemes és jó munka lehessen. Fülöp Dezső. Láttuk Haladó művészek címmel csábítja a közönséget a Nemzeti Szalont legújabb kiállítása. Benn azonban nem haladást látunk, hanem immár letűnt és túlhala­dott próbálkozások felújításait. A sokat hangoztatott „Entartete Kunst” tipikus jelenségei a kiállított művek, Kosa Mária munkáinak kivételével. A többiek azonban egyáltalán nem menekülhetnek ez átlói a vád alól, mert torz alakjaik, össze-vissza kusza vonalaik csak egy bizonyos, nem magyar eredetű réteg ízlését hivatottak szolgálni. A művé­szek származását nem ismerjük, nem is kutatjuk, de a közönség összetételéből és az elhangzott elkapott megjegyzé­sekből sok mindenre lehetett következ­tetni. Érdekes, hogy ez volt eddig az első kiáillítás, amelyről a napi sajtó­nak csaknem azonos véleménye volt. Csak azt nem értjük, hogyan lehetett nagy általánosságban megdicsérni a festők rovására a kiállító szobrászt, Beck Andrást, akinek művei irány szempontjából semmivel sem mások, mint a fent említett kivétellel a festők alkotásai. Az első teremben van ugyan egy-egy elfogadható műve ennek a szobrásznak, de kisplasztikái kivétel nélkül torz alakok, összetekeredett fa, térritmus jelszó alatt, jellegzetes arc­élű és tartású, sémi „töprengő”-je, semmi különöset, főleg jót nem ígér­nek. Plakettjei még leginkább elfogad­hatók. Kosa Mária fametszetei, és ál­talában az egész Kósa-terem üdülést jelent a sok zűrzavarban. Egy-két jó do’ga és új meglátása van. Repcze János műterembeli kiállítása eddig ismeretlen nevű festővel ismer­tet meg bennünket. Elsősorban kiváló rajzkészsége tűnik kú tollrajzai igen kifejezőek. Vízfestményei jó folthatá­sukkal, olajképei réha egészen meglépő színnel vagy beállítással tűnnek ki. Egyik képe, amelyik köd mögött látszó fákat ábrázol, egészen kiváló festői megoldás, nem csoda, hogy rögtön meg is vették, ö inkább megérdemli a , ha- I l&dó művész” nevet. 5

Next

/
Oldalképek
Tartalom