Evangélikus Élet, 1944 (12. évfolyam, 1-42. szám)
1944-09-02 / 36. szám
mmuM földünk veszélyben van — mondta az elnök felesége —, egyetlen egy férfi, egyetlen asszony és gyermek sem vonulhat félre nem törődve e harccal, melyet kikerülhetetlenül Isten adott osztályrészünkké. A Hazának szüksége van mindarra az erőre, melyet kinek- kinek a Teremtő hatalmába adott, mivel a bolsevizmus félelmesen gonosz fenyegetése és haragja életünket a nyomorúság tengerévé akarja változtatni. A Haza nem ment fel senkit a felelősség alól, mivel minket mindenki másnál szorosabb kötelékek fűznek egymáshoz. Ezért harcolnunk kell, jobban, mint azelőtt bármikor, harcolnunk kell úgy, mint akiket Isten választott ki jogaink megvédelmezésére és arra, hogy egyesült erővel az emberiséget közelebb vigyük magához az Istenhez. Ezért hát egyéni életünkben azokkal a legmagasabb elvekkel egyetértésben kell cselekednünk, melyekkel csupán azért ruháztak fel bennünket, hogy szolgáljuk egymást és a jövő boldogabb emberiségét. Védelmünk érdekében tehát össze kell gyűjteni népünket az imádkozás és az Isten segítségülhí- vása céljából, mert amit az egyén el tud érni, azt az egész nép is el tudja érni: megszabadulni a halál torkából, még eddig meg nem tapasztalt isteni erő segítségével, mellyel szemben senki fel nem veheti a versenyt. Imádkozz tehát és tedd meg kötelességedet, légy akárki is, akkor vagy hazád hordozóoszlopa, annak hasznos támasza. Imádkozz tehát és tedd meg kötelességedet, légy bárki is, mert csak így teljesíted Isten iránti feladataidat. Évszázadokon keresztül ez az Isten mindig segítő és hatalmas Istennek nyilatkoztatta ki magát. Népünk történelme élő bizonyítéka ennek a csodának. Erre emlékeztetnek bennünket a rádión keresztül közvetített turkui dóm-templom, nemzeti szent helyünk harangjainak ütése minden áldott nap déli 12 órakor, mely mintegy bizonyíték az Isten évszázadokra kiterjedő vezetéséről és kegyelméről. Éppen ezért e 12 órás harangzúgás! pillanatok igen alkalmasak Hazánk érdekében mondott közös imádságra. Csendesedjék hát el népünk mindenegyes tagja ezekben a pillanatokban és imádkozzék a Mindenhatóhoz. És mi azokban a pillanatokban eggyé leszünk, imádkozó néppé, mely hiheti, hogy megtalálja Isten segítségét.” Molnár Rudolf. Évkönyvek A békéscsabai Evangélikus Rudolf- Gimnázium LXXVIII. évkönyve az 1943/44. iskolai évről. (Az intézet fennállásának 86. évében.) Közzéteszi: Pataki Sámuel igazgató, t. ü. főtanácsos. Az iskola fenntartója a békéscsabai egyházközség. Megtudhatjuk mindjárt a bevezetőben, hogy a városban már 1841-től volt ú. n. reál (polgári) iskola. 1885-ben megnyílt a magán reál-gimnázium Breznyik János igazgatósága alatt. 1858-ban Csaba városa az evang. egyháznak 43.000 pengőforintot adott azzal a kikötéssel, hogy ebből négy- osztályos gimnáziumot alapítson. Az alreálgimnázium 1860-ban meg is nyílt. A gimnázium a város erős növekedésével együtt fejlődött. Sokszor alakult át: heti át magában. Ez a három megmozdulás nagyon közel van egymáshoz. Hazánkban a katona és a rendőr a lelkészi szolgálatot a legőszintébben igényli. Minden külföldi államot megelőzött és felülmúlt ebben a magatartásában s bizonyságot tehetünk arról, hogy a katonák és rendőrök szíve állandóan nyitva áll az Ige szolgáinak meghallgatására. Nagy optimizmust lehet meríteni ebből a tényből. Nemzetünk belső életének ez a valóságnak megfelelő jellemzése meggyőz arról, hogy ebben a hazában majdnem minden ügy jó kezekben van s akik közöttünk a földi rendért felelősek, nemcsak azt tudják, hogy miben hihetnek, hanem azt is, hogy miként kell cselekedniök. Ez ma életkérdés számunkra, mert a nap jobban nem jelzi az utat Keletről Nyugat felé, mint amilyen biztosan kell tudnunk járni annyi sok tapasztalat és figyelmeztető intés után a forradalmak és a béketüntetések között. A nemzet élete ilyenkor semmiképpen sem függetleníthető az egyház munkájától. Ilyen időkben sem nagyobb, vagy hatalmasabb az egyház, mint egészen csendes időkben. De az egyház a különösen kétségbeejtő emberi állapotokban is azt teszi, ami mindig bevált és mindig egyedül helyes: a nemzet figyelmét Isten felé irányítja. Nem hivalkodhatik politikai sikerek esetén azzal, hogy az egyház nagy vagyonával és segítségével sikerült valamit elérni. Hanem az egvház magáról teljesen hallgatva, minden emberi figyelmet és fegyelmet magán túlra állít be: Istenre, aki atyja a forradalmároknak éppenúgy, mint a béketüntetőknek. Mi, akik még egyik mozgalomban sem vagyunk benne: egészen másképpen tudunk Istenre tekinteni és reá hallgatni. Ezt a biztatást és ezt a szolgálatot, amit az egyháznak napjainkban híven kell adnia, csak ezt lássa minden hivő keresztyén s csak ennek a fenségessége alatt ítélje meg mindazt az emberit, ami az egyházban ma is látható. Felmérhetetlen nagy dolog, amikor az egész gyülekezet, mint közösség imába mélyedve, szent áhítatában Isten alá állítja be sorsát s az ő kezéből veszi és kéri az áldozatot és az áldást egyaránt. A háborús istentiszteleteknek van olyan kísérő jelensége, amelyre fel kell figyelni. Fiatal feleségek imádkoznak a harctéren halálos veszedelemben álló férjeikért, leendő anyák könyörögnek azért, hogy gyermekük tudjon békén megszületni. Csukaszürkébe öltöztetett férfiak szívesen győzik le itt minden emberi lázadásukat, amely függetlenségük önkéntes feláldozását kívánja. Mulatni vágyó ifjak és öregek itt ismerik meg azt a másik életet, amely felé törekedni kell. Meggazdagodott uraknak itt nyílik meg a láthatatlan persely arra, hogy dús pénztárcájukat oda ürítsék ki, ahonnan minden fillér köny- nyek letörlésére készül. Mindenki otthagy valamit Isten házában s mindenki visz valamit onnan. Nyeresége bizonnyal sokkal több, mint vesztesége. S a templom előtti nagy térség immár nem divatbemutató többé s összevegyülnek az első és utolsó sorokban ülők: a sok ember eggyé lett. Megnézik egymás arcát és szemét, köszönnek egymásnak, ismeretlenek akaratlanul kezet is fognak egymással és igen sokan úgy búcsúznak egymástól: a viszontlátásra. A forradalom és a béketüntetések között ez a halk szó már nem konvencionálizmus, hanem responzórium a hívek részéről mindarra, ami a templomban adatott. A hívek immár igenlik és igénylik azt, hogy tele legyenek a templomok és mindenki ott és együtt legven. S ebben az egymás sorsát viselő egy helyre törekvésben fejezi ki magát a nemzet az egyházzal szemben. A francia forradalom kitörését nem tudta megakadályozni a francia katolicizmus s a magyar keresztyénség is igen gyönge állapotban volt akkor, amikor hazánkban forradalmi kísérletek és cselekedetek zajlottak le egv emberöltővel ezelőtt. Azt reméljük, hogy hazánkban az utolsó 25 év keresztyén munkájának gyümölcse több annál, hogy nálunk a nagy nyilvánosság olyan ötletek felé hajolna, amelyek szemben állnak az egyház végzett munkájával. Fordulópontokon mindezt le kell szögezni. Minden egyházi munka egyik következményének annak kell lennie, hogy a forradalom és a béketüntetés kérdésében kiokosítsa az érdeklődő és az irányítható híveket. S miután ez munkával és imádsággal meg is történt: az egy4
