Evangélikus Élet, 1944 (12. évfolyam, 1-42. szám)

1944-08-05 / 32. szám

p&NcnikusaET Samaritánusi munka Legutóbb nemcsak a társa­dalmi egyesületek, hanem az egyházi jótékony nőegyletek is figyelemreméltó felhívást tet­tek közzé és küldöttek szét, hogy rajta keresztül meleg­szívű, segítenikész magyar nő­ket toborozzanak légitámadá­sok esetére a Magyar Nők Se­gítő Szolgálatára. Ma még nem tudjuk, milyen eredménye lesz ennek az önkéntes vállalkozás­nak. Megértik-e asszonyaink a komoly idők sürgetését, büszke örömmel és csapatostul vállal­ják-e ezt a nekik való munkát, mégis meg kell állanunk leg­alább egy percre és munkavál­lalásuk előtt ezúton is fel kell, hogy hívjuk figyelmüket né­hány körülményre. A Magyar Nők Segítő Szol­gálata olyan munkakör, melyet csak a nők tudnak majd hűsé­gesen betölteni. Az elöljárósá­goknak hivatali munkák elvég­zésénél, a károsultaknak és ki- bombázottaknak lelki vigasz­talásánál, ingóságok megőrzé­sénél, elszállításánál, sérültek­nek mentőállomásra, kibombá- zottaknak szükségszállásra való kísérésénél, bajokban megfe­ledkezett emberek útbaigazítá­sánál legjobban a női lélek és készség tud eredményt elérni. Akik látták, hogy egyes helye­ken néhány légitámadás után mennyi szorgalmatossággal, milyen fáradhatatlanul dolgoz­tak a nők s milyen sok könnyet töröltek le a nyomorultak sze­méből, az határozottan meri állítani, hogy erre a szolgálatra Isten teremtette alkalmassá a nőket. És sokkal több lenne az öröm békeévekben, bizakodás az akkori szenvedések között is, ha a szociális és karitativ munka minden területén első­sorban őket alkalmaznák. Most ez a munkakör legyen hálás szolgálat-felajánlás azok részéről, akiket még közvetlen közelről nem sújtott ez a há­ború, akik még nem érezték meg, milyen nehéz vigasztalni, könnyeket törölni, amikor az élet mindenünkből kifoszt, ta­lán szeretteinket is, egészsé­günket is elrabolja. Akik ezek­ben a napokban tengernyi gondjuk közepette gondolkoz­nak: vájjon vállalják-e ezt az önkéntes munkát, ne feledjék: ők maguk is kerülhetnek olyan helyzetbe, mint embertársaik, a segítő kezükbe odahelyezett nők, gyermekek, vagy csalá­dok. Ha most közvetlenül meg­ismerik a háború által okozott nyomorúságot, megtalálják a vigasztalás és részvét útjait, sokkal könnyebben fogják hor­dozni sorsukat akkor és sokkal boldogabban fogadják majd mások vigasztaló munkáját. A vállalás, vagy a nem-vállalás eldöntésénél mindenesetre gon­doljunk azután arra is, hogy itt nem a munkateljesítmény és nem a hosszú munkaidő szá­mít, hanem egyedül a segítő­szeretet. A samaritánusi segítő szeretet, mely szíve-lelke sze­rint fáradozik. Olajat, bort tölt a sebekbe, tulajdon barmára helyezi a beteget, elviszi a messzefekvő vendégfogadó ház­ba és gondoskodik emberéről akkor is, amikor ő nem lehet a közvetlen közelében. Gondos­kodik mások által, másokat buzdítva, másokat is a mun­kába állítva. A Magyar Nők Segítő Szol­gálatán keresztül kiépülhet eb­ben az országban is egy olyan társadalom, mely osztálykü­lönbség nélkül becsül és érté­kel minden magyart, kapcsola­tot tart fenn családok között, közösséget igyekszik megte­remteni és létrehozni müveit középosztály, iparosság, mun­kás és földmíves között. Ez a szolgálat nemcsak a jelen idők számára való, hanem a magyar jövendőre is. Annyi bizonyos: ma mind­nyájan úgy fekszünk az út szé­lén, mint az az ember, aki a bibliai történet szerint Jeruzsá­lemből Jerikóba menet útköz­ben rablók kezébe esett, akik kifosztották, félholtra verték és otthagyták. A nyomorúságnak nagy próbái között élünk. Mi­lyen jó lenne, ha Isten az íté­letben azt állapítaná meg ró­lunk, amit Macedónia gyüleke­zeteiről: ,,Hogy a nyomorúság sok próbái közt is bőséges az ő örömük és igen nagy szegény­ségük jószívűségük gazdagsá­gává nevekedett“ (II. Kor. le­vél 8:2.). Minden evangélikus nőtestvérünk gondoljon erre a buzdításra és serkentésre, ami­kor dönt afölött, hogy vállal­kozzék-e erre az önkéntes munkára. P. P. 1

Next

/
Oldalképek
Tartalom