Evangélikus Élet, 1944 (12. évfolyam, 1-42. szám)
1944-07-22 / 30. szám
BftNCniklMLEÍ Két véglet között Az egyik ismerősöm igen feldúlt lelkiállapotban keresett fel az elmúlt napokban és körülbelül a következő gondolatokban öntötte ki szíve terhét. — Napok óta olvasom az újságokban, hogy milyen tolongás van a lelkészi hivatalok előtt és milyen tömegek akarnak most hirtelen áttérni valamelyik keresztyén egyházba. Ismerőseim is mindenfelé erről beszélgetnek. Végül is nekiindultam és magam megnéztem néhány plébánia környékét ép- penúgy, mint néhány protestáns lelkészi hivatal tájékát. Őszintén megmondom, hogy j igen nyugtalanul érkeztem ! haza és nem tudom kitalálni, hogy ezekből a sorokban álló és türelmetlenkedő emberekből egyik vagy másik helyen mennyi jelentkezőt fognak el- ; fogadni és mennyi idő múlva hányat fognak közülük megkeresztelni. De én úgy képzelem, hogy a földi élet egyik legnagyobb lelki válsága lehet az, amikor valaki születésétől fogva való vallását át akarja cserélni egy másikra, mindenesetre jobbra és mindenesetre egy bizonyos időn keresztül megérlelődött meggyőződésből. Azt még csak el tudom képzelni, hogy ha egv-egy ilyen válságba jutott lélek egv-egy lelkipásztor elé kerül és az figyelmesen, jóságosán és segítő szándékkal meghallgatja, útbaigazítja, jó tanácsokkal ellátja, akkor az az ember Isten kegyelméből lelki haszonnal járhat az áttérés útjain. De ekkora tömeget ki tud egyenként kihallgatni, kitudakolni és kiválogatni? Azon aggódom, hogy itt nincsen elfogadható középút, hanem csak két véglet van: vagy befogad a lelkipásztor mindenkit, vagy maga is bizonytalanságok közé jutva, nem mer befogadni senkit. Otthon azután megkerestem Máté evangéliumában a keresztelés parancsát és ott azt olvastam: Tegyetek tanítványokká minden népeket, megkeresztelvén őket az Atyának, Fiúnak és a Szentiéleknek nevébe, — tanítván őket, hogy megtartsák mindazt, amit én parancsoltam néktek. És ebből legelőször is azt értettem meg, hogy az lehetetlenség, amit az újságokban olvastam: felcserélni Jézus parancsának sorrendjét, t. i. előbb megkeresztelni és azután tanítványokká tenni őket. Nem értek az áttérési eljárásban összekeveredett állami és egyházi utak és rendelkezések lebonyolításához és szétválasztásához. Nem is sokat töröm vele magamat. Engem az érdekel, hogy ezekből az áttérni akaró emberekből megtérni akaró emberek lesznek-e? Ha igen, akkor Isten segítségével valahogy majd csak eljutnak a keresztség vizéhez. Ha nem, akkor eljutnak ugyan a keresztlevélhez, ahhoz is ér| demtelenül, de ott maradnak állva, ahonnan éppen tovább indulniok kellene. Én ugyanis úgy értelmezem, hogy a nagyobbik munka a keresztelésre kellőképpen előkésztíett ember megkeresztelése után kezdődik, még pedig azonnal és megszakítás nélkül, mert hiszen Jézus szavában a mondatnak a meg- keresztelésre vonatkozó része tovább folytatódik, még csak pont sem szakítja meg, hanem csak vessző és azt kívánja, hogy ezeket a megkeresztelteket meg kell tanítani arra, hogy megtartsák mindazt, amit Jézus parancsolt az ő híveinek. Ez pedig mai nyelven nem jelent kevesebbet, mint egészen és teljesen komolyan keresztyén életet. Mindazoknak, akik hasonló gondolatokkal és töprengésekkel foglalkoznak, azt feleljük, hogy éppen a két végletnek nincsen igaza. Nem szabad mindenkit fölvenni és éppenígy nem szabad mindenkit elutasítani. Lelkipásztornak is, sőt jóindulatú aggódóknak is tudni kell, hogy a hit Isten kegyelmi • ajándéka, a megvilágítás, hitre- ébresztés és hitben megerősítés l pedig a Szentlélek munkája. Aki hisz és megkeresztelkedik, üdvözül — mondotta Üdvözítőnk, aki pedig nem hisz,elkár- hozik (még ha megkeresztelkedik is). Csak ez lehet a mértéke úgy a befogadásnak, mint az elutasításnak. 1