Evangélikus Élet, 1944 (12. évfolyam, 1-42. szám)
1944-07-08 / 28. szám
mmkusflEf A fenyegetés nem tartozik a lelkek megnyerésének eszközei közé. Nem kell túl sokra becsülni a lélektan eredményeit, hogy a legnyilvánvalóbb igazságokat mégis elfogadjuk belőle. Különösen tudnia kellene ezt az újságíróknak. Az újságíróknak t. i. most kicsit többre kell vállal- kozniok, mint egyszerű hírközlésre, s a szárazán vett „közvéleményformálásra”, amire annyira büszkék. Annyira, hogy lassankint az újságírók a társadalom legfontosabb funkcionáriusainak kezdik magukat tartani. Olyan időket élünk, amikor véleményeiben szerteágazó társadalmunkat szellemi egységbe, vagy legalábbis jóindulatú Treuga Deibe kell kényszeríteni az egyetlen magyar úton. Ez az út egészen egyértelmű, s mindenkinek, azoknak is, akik máskép gondolkodtak (nem kell azzal most törődnünk, hogy a másként politizálok mekkora részlege voltak a magyarságnak), mindenképen meg kell keresni és találni a módot arra, hogy valahogyan mindenkit megnyerjenek arra a nemzeti erőfeszítésre, amelytől jövendőnk függ. Az átállított magyar sajtó nagy erőfeszítéseket tesz, hogy logikai és egyéb érvekkel felismertesse helyzetünket a magyar társadalommal.' Van azonban az egész erőfeszítésben egy állandó ellenmondás. Nemzeti egységről írni az újság egyik felében, a másik felében pedig mindenkit megfenyegetni, nem a leghelyesebb lélektani megoldás. Fenyegetni azokat, akik a zsidósággal bármilyen kapcsolatban voltak, fenyegetni azokat, akik angol újságot olvastak, azokat, akik szociáldemokrata könyveket olvastak, akik baloldali pártnak tagjai voltak, akik bizonyos írók körül csoportosultak, akik bizonyos színházba jártak, stb., stb., mindenkit ferde szemmel nézni, mindenkit megbélyegezni, a most jelentkezőket értelmetlenül visszalökni, csak azért, mert „gyanús” a múltjuk, nem jó politika és rámehet az egész jövendőnk. A megbocsátást kellene hirdetni. A tabula rázát mindenki számára. Mindenki után elmenni a szeretet és testvéri felvilágosítás szavával, minden magyart fontosnak tartani, senkit el nem ejteni, hacsak nem gazember. (Majdnem azt írtuk: még a gazembernek is meg kellene bocsátani, mert a mi fajtánk, s mert senkit áem hazardírozhatunk el ebben a rettenetes erőösszefogást kívánó időben.) Ez volna a jó politika. Nem így kellene kezdeni a beszélgetéseket, hogy „jöttél volna akkor, amikor...”, hanem inkább így: „Hála legyen Istennek, hogy legalább most jössz, amikor...” Az ajtókat nyitva kellene hagyni. A bosszú nem jó tanácsadó. A fenyegetés nem jó propagandaeszköz. Milyen könnyen lehetne ezt megvalósítani akkor, ha jó keresztyén hite lenne a magyarnak. Az újságíróknak is. A vezetőpolitikusoknak is. Ha Krisztus nem csak a szánkon volna, hanem a szivünkben. Ezesetben a keresztyén hit politikai iskolának is jó volna . .. dyl. Ne féljünk keresztyénnek lenni Krisztus Urunk történetének a legtitokzatosabb szaka a feltámadás után a mennybemenetelig eltelt negyven nap. Az evangéliumok nagyon röviden Írnak erről a negyven napról. Mintha csak a keresztre- feszítéssel befejezettnek tartanák Krisztus küldetését, ami azután van, az már csak szükségképeni természetes következmény olyanformán, mint a feszültség csúcspontján keresztül jutott dráma utolsó felvonása, a kifejlés is újat már nem hoz, legfeljebb a megtisztuláson, a kathar- zison átment lélek megnyugvását. János evangéliuma szerint Krisztus a negyven nap alatt háromszor jelent meg tanítványainak. A tanítványok többnyire fel sem ismerték. Csak a szegek helyéből két kezén és oldalán, beszédjéből, a csodákból, abból, ahogyan a kenyeret megszegte s más látható jelekből ismertek rá, hogy ő az, a Mester. Valami borzongó félelem ült lelkűkre talán annak következtében, hogy a feltámadásból megbizonyosodtak, hogy valóban nem ember, hanem Isten, Istennek Fia az, aki Krisztus személyében közöttük jár. Megfélemlet- tek úgy, amint az antik világ emberei Philemon és Baucis, amikor észreveszik, hogy a szerény asztalukra vendégeik elé tett korsóban magától több lesz a bor, sponte sua, per seque vident succrescere vina s ebből megtudják, hogy isteneket látnak vendégül, megborzadnak, attoniti novitate pavent. Mintha csak Istennek megszentelő lelke nélkül, pünkösd előtt nem belső sugallatból, nem a meggyőződés, hanem egyelőre csupán a külső bizonyságok erejénél fogva kapaszkodott volna meg a tanítványok lelkében a krisztusi hit. , A mostani idők is valamiképen hasonlatosak a feltámadás és a mennybemenetel között eltelt negyven naphoz. Ajtóink mintha most is bezárolva volnának a félelemtől, mint a tanítványok ajtója, amikor belépett hozzájuk Jézus s megállva a középen, mondá nékik: Békesség néktek! Mintha mink is tamáskodnánk abban, hogy Krisztus feltámadott s itt jár-kel közöttünk, mintha bennünk sem volna elégséges a hit ereje, hanem folytonosan külső jeleket keresnénk, hogy megbizonyosodjunk, hogy hinni tudjunk, mintha nem lakoznék bennünk teljes szilárdsággal a Szentlélek, mintha félnénk keresztyénnek lenni. Pedig a próbás idők hitvalló keresztyéneket követelnek. Hitvallókat, mint amilyenek voltak Péter és János, amikor a szenvedélytől fűtött zsidó papok, a templomi fejedelmek és a vének törvényszéke előtt a kelet világával szemben bátran szólják: Istennek kell inkább engedni, mintsem az embernek s nem lehet, hogy amelyeket láttunk és hallottunk, azokat ne szóljuk. Hitvallókat, mint amilyen volt Pál, amikor athenei aeropagus közepette a bölcseségükben elbizakodott epikureusi és stoikus filozófusoknak az akkori művelt nyugatot képviselő hellén világgal szemben annak az esméretlen Istennek dicsőségét hirdette, akit azok nem tudván tiszteltek. Mert sokan vannak ma is, akik szenvedélytől elvakultan vagy az ész mindenhatóságában, emberi bölcseségben vagy a fegyverek erejében elbizkodottan a Krisztus által kinyilatkoztatott igazságok ellen harcolnak. A próbás időkben nem elégséges csupán befelé keresztyénnek lenni. Nem elégséges a magábaszállás, az imádság, a templombajárás, a kegyesség, a lelki és a gondolatbeli tisztaság. A próbás idők cselekvő keresztyénséget követelnek. A keresztyén lélek világosságának kifelé „is fénylenie kell beszédében, cselekedeteiben s egyéniségének minden megnyilatkozásában. Vájjon nem szűnnének-e meg egy csapásra a háborús idők borzalmai, ha kinek-kinek elhatározásában, beszédében és cselekedeteiben a krisztusi tanítás világossága fénylenék kifelé is, ha mindenki merne keresztvén lenni. Sokszor hallott ellenvetés, hogy a keresztyénségből az államkormányzat tudománya és a gyakorlati politika művészete, értékeset nem meríthet. Földi állam életét a krisztusi tanításra nem lehet felépíteni. Krisztus azt követeli, hogy legyetek tökéletesek, mint a ti mennyei Atyátok tökéletes, márpedig ezen a földön a civitas díabol-ban, a sátán világában minden gyarló, sőt hitvány. Azoknak, akik a földi államokat kormányozzák, számolniok kell azzal, hogy az emberek inkább rosszak, mint jók, nem lehet tehát az áilamélet rendjét egyedül a szeretetnek mindent elrendező erejére bízni. Az államhatalom nem 2