Evangélikus Élet, 1944 (12. évfolyam, 1-42. szám)
1944-07-01 / 27. szám
ß&NGEMMELET Kiszaggatott Aki hétfőn reggel az újabb terrortámadás miatt elszoruló szívvel végigment a főváros utcáin és terein, megdöbbenve látta, hogy nemcsak emberek váltak újra hajléktalanná, nemcsak épületek omlottak össze s nemcsak ablaküvegek zúzódtak szét a légnyomás erejétől, hanem élő, erős, talán évszázados fák törtek derékban ketté, vagy veszítették el most olyan ékes lombkoronájukat. Fák, melyek itt mindig csodálatos prédikációkat mondanak a gondviselő Istenről, aki tél után évről- évre elhozza a tavaszt és a nyarat. A fővárosi ember nélkülük alig venné észre az évszakok változását. Mindenki szereti őket. Ha csak kevés időnk van s nem tudunk messze menni a nagyváros kőrengetegei közül, letelepszünk egy-egy hatalmas lombsátor alá s gondolatban odaszállunk a távoli erdő fái közé és a szülőföld feledhetetlen, pihentető tájaira. Mostmár ezek a fák is meg- kevesbbedtek. Hiába keresünk majd egy-egy jólismert fát. A fák egy része is áldozatává lett a háborúnak. Őket is megtizedelte az ellenség. A bombakráter még gyökerüket is szétszaggatta. Pedig azok hihetetlen erősen belekapaszkodtak az őket tápláló földbe. Elpusztultak a fák szépséges lombkoronáikkal, hatalmas gyökérzetükkel, üde zöld leveleikkel. Olyan furcsa és visszataszító látványt mutattak a korareggeli órákban. A nyár legelején csak úgy duzzad mind az élettől, még nem fonnyadt meg, még sárgás-fakó színek nem játszanak a levelek tenyerén. Máskor felfelé néztek, az ég felé, most sokukat belepte a föld pora s kemény szívű emberek kegyetlenül rájuk tapostak. Magam sem tudom miért, de ezen a reggelen nagyon sajnálni kezdtem a kiszaggatott fákat. Mindig szerettem, becsültem őket. Ha gonosz gyerekek bicskáikkal megsértették s húsukba vágtak, mindig sajnáltam őket. Most azonban különösen elérzékenyedtem mellettük. Eszembe jutott, hogy míg az emberek maguk zúdították magukra a mai idők minden borzalmát, addig ezek a fák ártatlanul szenvednek s halnak meg az emberek miatt. Nem érdemlik meg sorsukat. Szerettem volna mindegyiknek külön megmondani, hogy én sajnálom és most is változatlanul szeretem őket. Ha sokan el is haltak, hiszem, hogy a megmaradottak helyettük is fognak beszélni és eszükbe juttatják a háborúban mindig jobban eldurvuló embereknek mindazt, amit Isten az ő életükön keresztül üzenni akar nekünk. Hirdetik, hogy ebben a bűnnel és gonoszsággal beszennyezett világban az igazak mégis csak folyó vizek mellé ültetett fák s megtermik a maguk gyümölcsét, nem száradnak el. Van reménységük a legnagyobb aszályban is. S ha ma szinte azt látjuk, amit az apostol látott (Júdás 12. vers), fák hogy elhervadt, gyümölcstelen, kétszer meghalt, tőből kiszaggatott ember-fákkal van tele a világ — mégis Isten fái meg fognak indulni a szélben, gyümölcstermésről és nyárról fognak beszélni újból. Susogásuk még imádságra indítja a most rájuk alig emlékező embereket. S ha most a viharban összevissza dobálják ágaikat, fognak még egymásra borulni jobb időkben. Eddig talán soha nem látott vihar tépi, szaggatja a fákat. Villámokat szór a gyűlölség, kidönti a legerősebb évszázados fákat is. Isten igéje azonban mindenen győzedelmeskedik. Mint az életnek minden területén, úgy ebben a vonatkozásban is az történik, amit az Űr ígért. Mint sok vihart megért fáké, olyan lesz a benne bízó népnek élete (Ézs. 65:22.). Közeleg az idő, amikor „örvendezni kezdenek az erdőnek fái az Úr előtt, mikor eljövend megítélni a földet“ (I. Krón. 16:33.). Itt az utolsó esztendő; most minden fák Ura, Jézus Krisztus a kiszaggatott fák borzalmas képén keresztül arra figyelmeztet: még ebben az évben megkegyelmez nékünk, megtesz mindent, hogy gyümölcsöt teremjünk. Ha terméketlenek maradunk, kivágatta- tunk. Milyen beszédesek az összetört fák a hivő emberek számára, — azt mondják, amit az evangélium: jobb és több a szeretet, mint a gyűlölet. P. P. 1
