Evangélikus Élet, 1944 (12. évfolyam, 1-42. szám)
1944-01-15 / 3. szám
BftNCBKUSn FT Könnyű neked Egy nap alatt többen is mondták, mikor életünk dolgairól beszélgettünk: Könnyű neked ... — Te mégis csak meg tudsz szerezni mindent, amire neked, vagy családodnak szüksége van. Sok ember ismersz, egyik is segít, a másik is. Aztán vannak barátaid vidéken, ami onnan kell, az is biztosan előkerül. De egy magamfajta városi kisember honnan szerezze meg mindazt, ami otthon hiányzik. Nem tartozom semmiféle beszerző csoportba, ha valami bajom akad, nehezen * tudom eligazítani, ha kölcsönt kell kérni, azt sem tudom, merre keressem. Tele vagyok gonddal, másról alig tudok beszélgetni a feleségemmel, mint az ennivalóról és a ruházkodásról. Nekem igen nehéz... — Bizony, — mondotta a másik, — engem is utóiért a baj. Eddig csak meg voltunk valahogy, szerényen és csendesen éldegéltünk. Tudod, hogy mindig távol állt tőlem minden elégedetlenség. De most beütött a betegség a családba. Az asz- szony is kezd kifáradni, az egyik fiam pedig súlyosan beteg. Elviselnék én mindent és nem is veszíteném el bátorságomat, csak egészség volna hozzá. Meg tudod érteni, hogy milyen szörnyen megnehezedik ma minden egyszerre, ha csak egyetlen beteg is van otthon? Könnyű neked, hogy nincsen beteged, adj hálát érte Istennek ... — Milyen szerencsés vagy, hogy nincsen katona a családodban. Igen, tudom, hogy egyik fiad már volt a fronton és egészségesen haza került. Mennyire beárnyékolja az életet az, ha aggódni kell este, reggel, ebédnél, vacsoránál a tával lévő katona fiúért. Anyagiakban most sem látunk szükséget, egészségben is meg vagyunk tűrhetően, de ez a szüntelen bizonytalanság, hogy a háború veszedelmei csak rövid lépésre vannak tőlünk a két katona fiamon keresztül, szinte felemésztik minden ellenállóerőmet. Könnyű neked és mindazoknak, akik mind együtt vannak . . . — Könnyű neked — mondta estefelé, akivel a leghosszabban beszélgettem —, könnyű neked, mert tudsz imádkozni. Mikor ez a háború kezdődött, és nehezebb lett a kenyér, több lett a gond és az aggodalmas-^ kodás az életemben, mennyit imádkoztam én is. Soha nem imádkoztam olyan sokat és olyan buzgón, mint akkor. De ez a háború továbbtart, mint az én imádkozó készségem. Kezdenek egészen lekopni, elmaradozni az imádságaim. Tudom, hogy ez nagy baj, magam érzem a legjobban, de nem tudom erőltetni, nem is akarom, mert mit érhetne az? Örülök, hogy találkoztunk, örülök, hogy beszélgethettem olyan valakivel, aki még tud imádkozni és ne haragudj, ha megmondom, hogy őszintén irigyellek érte, mert így neked minden-minden sokkal könnyebb, mint nekem . . . Igen, igen, magam is így érzem. Az ennivaló, az egészség, a zavartalan családi otthon mind nagy áldás és nagy ajándék, máskor is és ma még százszorta inkább. De a legtöbb mégis csak az, ha tud az ember igazán imádkozni. Még pedig annál jobban, mennél erősebben szorongatja az élet. Mit tudja az, aki nem imádkozik, hogy mennyi erőt, milyen paizsot és milyen örömöket zár ki az életéből. ,,Jó reggel készülök Hozzád és vigyázok'1 — mondja a zsoltáríró. Meg sem tudom érteni, hogyan jut el egv-egy ember annak a napnak az estéjére, amelyiket nem kezdett imádsággal. Jókor reggel egész szívvel és bőségesen kell imádkozni. Rendesen és gondosan fel kell öltözni az imádságnak a fegyverzetébe, különben annyi sebet és kárt szenvedhet akármelyik naptól, mint a fegyvertelen katona a csata közepében. Még a derék és bátorságos imádságok mellett is folyton nagyon kell vigyázni, de lehet-e ezt imádság nélkül? Igazat adok ennek az utolsó barátomnak és magam is azt mondom: Hála Istennek, könnyű nekem, mert imádkozom és mert tudom, hogy nem imádkozom hiába. Az imádkozó szív: megerősített szív. Megerősíti a kegyelem, amelyben bízik. „Jó várni és megadással lenni az Ür szabadításáig.“ 1