Evangélikus Élet, 1944 (12. évfolyam, 1-42. szám)
1944-05-27 / 22. szám
MNGBMBBCT Láttuk A hattyúlovag című francia vígjáték nyilvánvalóan még a régi vígszinházi publikum számára készült és betanított darab. Nem is értjük, hogyan maradt itt a megváltozott, komoly időkben. Hiszen anakronizmus, mégpedig sok tekintetben bosszantó az egész darab. Először is idegen tőlünk mind légkör, mind hely, mind pedig idő tekintetében. Állítólag Franciaországban a háború előtt lehetséges volt ilyen történet. Most viszont a háború legsötétebb korszakát éljük és nem érdemes ilyennel törődnünk. Bizonyára érdekesebb lett volna mindnyájunk számára, ha magyar viszonyainkról kaptunk volna valami szatírát. Másodszor maga a helyzet is több mint pikáns, egyenesen erkölcstelen. Nem túlságosan jó példa és nem túlságosan helyes biztatás amúgy is eléggé elfajult erkölcsi viszonyainkra. Harmadszor pedig még nem is szellemes, hanem csak szelle- meskedő. Hiányzik belőle az a bizonyos, olyan sokszor emlegetett francia szellemesség. Nincsen olyan megállapítása, amelyiken valóban nevethetne a néző. Üres, puffogó és komolytalan fércmunka az egész, egyetlen, nem túlságosan nagyvonalú ötletre építve. Egyetlen mentsége, hogy jó szereplők jól igyekszenek játszani és az ő érdemük egyedül, ha valamennyire szórakoznunk sikerül.. Végzetes éjtszaka, olasz filmdráma határozott, bár egy kissé túlsötét mesével. De legalább elmondhatjuk róla, hogy hitelesnek látszik, mert észrevehető a jó író, a jó szövegkönyv és a jó rendező együttes munkája. A rideg igazság, a szeretetlenség, önzés és a véletlen bűn drámája ez a film. Azt a kérdést veti fel, hogy jogosan ítél-e az ember, amikor a saját maga szempontjából nézi a dolgokat csupán és nem igyekszik megvizsgálni, hogy mi is történt és ki a vétkes. „Ne ítélj, hogy ne ítéltessél” — ez a mottója ennek a filmnek, amelyik komoly eszközökkel elkészített jó darab. Két repríz is történt a múlt héten. Az egyik a régi antiszemita darabnak, Jud Süss-nek felújítása. Most látszik meg, hogy jól elkészített film volt, a régi fényéből nem veszített semmit. A közönség azonban ma sokkal jobban érzi benne azt, amit éreztetni akar, a politikai tendenciát. Ezért a művészi oldaláról inkább a propaganda és politika oldala felé tolódott el hatása. Pedig politika nélkül is jól felépített film. — A másik film a híres ‘Szűcs Mara házassága, amelyről bizony látjuk, hogy régebben készült. Azóta is haladt a filmgyártás, ez látszik a filmen. Mint mese azonban most is jó, kerek és irodalmibb, mint az azóta látottak. kp. Orgonazene a rádióban. Június 1-én, csütörtökön délután Budapest I hul- . lámhosszán a „Magyar zeneszerzők félórája” keretében Kapi-Králik Jenő orgonaművész, a kelenföldi templom karnagya játszik az óbudai templom orgonáján. Műsorán magyar szerzők egyházi művei szerepelnek, közöttük saját új korálelőjátéka, az „Az én időm, mint a szép nyár” is. 6 Jett volna, de aggódás futkosott gondolataiban és ezektől jó lett volna szabadulni. Az úton egy-egy ember ballagott hazafelé. Néha megvillant egy- egy kasza és a mezőkről a szálló harmat hátán betódult a faluba a tarlók meleg illata. Banai eltette nagy, kockás zsebkendőjét és már indulni készült, amikor odaköszönt valaki, azután megkérdezte: — Hát az onokád, Gáspár? — Köszönöm kérdésed, István, csak van .,. Azután újra egyedül maradt. — Bizony, a lányka rosszul van, bólongatott hazafelé menet és aggódva nézett az ablakra, melyen mintha a láz vörössége terpeszkedett volna. És ekkor újra a vékony kis harangkötélre gondolt, melyet neki kellene meghúzni akkor ... és megrázkódott. A szobában soványan, szomorúan égett a lámpa. Felesége csak bólintott feléje, hogy bizony semmi jó újság nincs s a kislány lázas arca szinte elveszett a nagy párnában. — Na, gyerekem ... — próbált mosolyogni Banai — ugy-e, jobban vagy? A kislány fáradtan nyújtotta kezét az- öreg ember felé. — Mit hozott, öregapám? Banai meghökkent. — Én, hogy én mit hoztam? Máma semmit. Máma nem lehetett. De holnap! Majd meglátod . . . — Madarat? — Hát hogy eltaláltad! De azt ám! Még hozzá milyent. . . olyan senkinek nincs a faluban . . . ugy-e, jó lesz? De a kislány már nem válaszolt. Suttogott valamit és elfordította fejét. — így van már reggel óta — mondta az öregasszony —, hun beszél, hun nem. A doktor meg csak hümmögött. Banai fejcsóválva ment ki a konyhába, mert a mezőről most értek haza a fiatalok. — A gyerek? — néztek az öregekre. — Mintha valamivel könnyebben lenne . . . Madarat kér. Most. csak egyetek, úgyis alszik . . . Hány keresztet ad holdja? — Mindegy az most, csak a gyerek ... — és tányérjukba néznek mind a hárman. Az ajtó nyitva maradt, amikor lefeküdtek s azután az ablak alatt, hangtalan nehéz lépteivel csak az éjszaka járt. A hajnal pedig könnyen és vidáman jött, mint máskor. Banai már sötéttel felkelt, hogy hajnalra harangozzon, de a tarisznyát is vitte magával, mert a gyereknek madarat kell hozni minden áron! Talán gilicét? De misére már megint templomba kell lenni, mert Banai nélkül talán nem is lehetne misézni. A gilicefészkek azonban üresek voltak. A sárgarigó fiai már ott röpdöstek a fészek körül, a seregélynek meg olyan magasan volt az odúia. hogy a létra el nem érte. Ezzel el is múlt a reggel. Mise alatt is csak a madáron járt az esze, sőt többször Szent Antal szobrára nézett, hogy talán csodát tesz a szent ebben a nehéz dologban. Ekkor jutottak eszébe a galambok. A toronypadlás. Ott költ az a temérdek galamb, akad köztük tán fehér is . . . Égészen felvidámult és hálásan nézett a nagy szentre, aki mintha azt mondta volna: — jól van, Gáspár fiam, de a madarat fel kell nevelni. Játszók vele a gyerek s azután el kell ereszteni. — Úgy lesz, kegyes szent — bókolt az öreg és mise után felballagott a padlásra. A galambok nem is igen féltek tőle, de hiába volt minden, mert a fiák vagy röpültek már, vagy olyan kicsinyek voltak, hogy azok felnevelését nem merte volna vállalni. Meg azután ilyen meztelen porontyokkal hogy játsszék a kislány? Megnézte a verébfészkeket is. Nem csúnya madár a veréb, ha jobban megnézi az ember... de verébék már a második fészekalja tojáson ültek és az öregember izzadva tanácstalankodott. Benyúlt minden fészekbe és keze végigtapogatta a sötét odúkat is, hogy nincs-e valami a rag alatt? — Huj, a teremtésit! — szisszent fel egy helyen, mert valami
