Evangélikus Élet, 1944 (12. évfolyam, 1-42. szám)
1944-05-27 / 22. szám
TOfflIKUm Új reggel — új kegyelem Pár nappal ezelőtt egy könyv érkezett címemre. Kezembeveszem, olvasni kezdem. Finn fordítás. Olvasom a finnek iránti rokonszenvező szeretettel. A könyvből valami csodálatos melegség árad. Minden sora szivemig hat, de legjobban a címe gondolkodtat meg: Üj reggel, új kegyelem. A könyvnek minden során érződik, hogy az életnek szól: Tamminen esperesnek a finn rádióban elhangzott reggeli áhítatait tartalmazza. Űj reggel, új kegyelem ... 1944 május hó 7. Vasárnap éjjel van. Az óra most üti a tizenkettőt. Jó anyám most fekszik le, édesatyám pedig átveszi tőle a riadószolgálatot. Mindenütt csend uralkodik. Szeretnék aludni, de nem tudok. Gondolataim szerte kóvályognak. Máskor ilyenkor már az igazak álmát aludtam, most pedig csak hánykolódom. Pedig fáradt vagyok. Az óra fél egyet üt. Minden nesz ebben a nagy csendben megriaszt. Kezdem vizsgálni magamat: félek, vagy mi van velem? Félek az esetleg felhangzó sziréna bőgő hangjától? Félek a lezuhanó bomba hátborzongató sistergő hangjától? Nem tudok felelni magamnak, csak érzem, hogy egész testemet lázas-meleg hatja át. Pedig nem vagyok beteg, nem vagyok lázas — csak a gondolataim nem hagynak. Miért van háború? Miért kell ilyen bizonytalanságban élni? Faggatom magamat újabb nyugtalanító érzésekkel. És ebben a pillanatban a rádió éles sercegése szobámig hallatszik. Mi az? A bemondó akar valamit mondani? S ha igen, óh mit is mondhat éjjel egy órakor, mikor rendes leadás nincsen. Be akarja jelenteni a légiveszélyt? Azt, hogy ismét jönnek az ellenséges orvtámadók? Minden idegszálammal figyelek. Édesatyám kezében is megremeg az újság. Még innen is jól hallom. Most ő vigyáz családjára. Nem is gondolja, hogy fia is ébren van, éppen úgy, mint ő, próbál vigyázni és talán ugyanarról gondolkodik, amiről ő. Miért van háború? — igen, ezen gondolkodtam. Milyen banalitás: kényelmes ágyban arról gondolkodni, miért van háború. S egyáltalában mi hasznod abból, ha okát veszed, miért van háború — vetem fel magamban a kérdést. Tovább kínlódom. Magamat féltem? Attól félek, hogy ez az éjszaka utolsó éjszakám lehet? Erre sem felelek. De mintha gondolatban ott állanék szüleim ágyánál. És amikor rájuk vetem tekintetemet, abban a pillanatban érzem: nem magamat — őket féltem! Feléjük hajolok, megcsókolom kezüket, arcukat meleg gyermeki szeretettel. Majd elindulok ... elindulok végig az utcákon. Hirtelen az jut eszembe, hogy ifjúsági egyesületünk egyik tagja, hivatali helyiségében most szintén éjjeli szolgálatot tart. Egész biztosan ő is most szülei és három testvére mellett van gondolatban s vigyáz rájuk ... Óh, a gyermekek is tudnak őrködni... Szivem úgy dobog, mintha valóban megtettem volna a hosszú távolságot sietve. Most gondolatban egy ismert kórház folyosójára tértem be. Megállók egy betegszoba előtt és hallgatódzom. Semmi nesz belülről, de egy távoli motor2 Színek szimfóniája Tavaszi napokon nem tud betelni az emberi szem a szinek szépségével s akármelyik szépművészeti múzeum nagyszerű értékekkel teli képcsarnokát nézegetné, az a szinpompa, amit május mutat, verhetetlen magasságban van a festők pompás munkájával szemben. Tavaszi vasárnapokon prédikálni olyan templomokban, ahol a templomba vezető út orgonabokrok és gyöngyvirágsorok között vezet egészen más feladat, mint olyan templomokban, melyhez az út aszfalttal, esetleg romokkal van tele. Az egyháznak mindig volt érzéke nemcsak a muzsikához és nemcsak a pikturához, hanem a szinekhez is, főként azokhoz, amelyeket a természet önmagától nyújtott az embereknek. Az egyház emlékezetében sokat beszéltek fekete karácsonyról, de ez a szinben való meghatározás sohasem politikai mellékzöngét jelentett, hanem mindig csak egy természeti kisérő jelenséget: elolvadt a karácsonyi hó. Nagypéntek feketesége sem jelentette kizárólag azt, hogy minden templomba térő lélek lelkészével együtt állig gombolt fekete mentében köteles istenházában ájtatoskodm, hanem a fekete színben jelölte meg minden egyházi gondolkodású ember Krisztus kínszenvedését, mert főként az európavidéki ember így örökölte és így szokta meg, hogy a gyász és fajdalom színreprezentánsa csak a fekete lehet. Ebben a színeigon- dolásában az európai ember sohasem gondolt arra, hogy tőlünk keletre, vagy délre élő emberek fájdalmuk és gyászuk érzékeltetésére fehér, esetleg vörös színt alkalmaztak. A pünkösd magyar vonatkozásban a piros színnel jelenik meg majdnem minden hazai keresztyén és nem keresztyén előtt. Nyilván a mennyből alászálló tűznek színétől származik ez a színkíséret s lehet egyéb teológiai meggondolást is kapcsolni ehhez a megszokáshoz, de történelmi tévedés volna, ha ezt az egyház tudtával is ismert szólásmondást: „piros pünkösd“, valaki is pl. politikai vonatkozásban is kamatoztatni merné s az egyházat közelebb akarná vonni ahhoz a mozgalomhoz, amely rettenetes politikájában a vörös színnel érzékelteti mindenfelé azt a felfogását, hogy a kiömlött emberi vér sem drága néki azért, hogy a világ a vörös forradalom karjaiba kerüljön. Napjainkban erről a közeledési lehetőségről majdnem a kelleténél is több szó esett s a gondolatnak úgy egyházi, mint világi részről való erős megítéltetése nem is fejezi ki azt a néphangulatot, amely a piros színnek pünkösdre való alkalmazását másra semmi áron sem engedi lefoglaltatni. Mert egyházi síkban a piros szín az ünnep vonatkozásaiban szelíd és áldást hozó, politikai vonatkozásban pedig rombolást, emberi tömegek, gyors, váratlan és kegyetlen kikapcsolásait jelenti, amire magát keresztyénnek tartó ember még gondolatban sem akar berendezkedni. Karácsonyi, vagy húsvéti istentiszteleten a közönség ünnepi külseje eléggé monoton színhatást gyakorol a tompán megvilágított templomokban. Pünkösd ünnepén, mint maga a természet, az emberek is a virágok színeit utánozva a fellelhető színek sokféleségébe öltözötten állnak meg a szószék, vagy hajtanak fejet az oltár előtt. Egy lélek és ezerféle ruha. Pünkösd ünnepi gyülekezete azonban ebben a színpompában is éppen annyira egységes lélekben, mint a karácsonyi vagy a húsvéti gyülekezet, ha külső megjelenése mást is mutat. Missziói gyűléseken és nemzetközi egyházi konferenciákon, amikor sem a németek, sem az angolok nem hangoztatják uralkodó fehér voltukat, hanem csak Istentől vett teremtettségüket: ugyanilyen színpompás ez az emberi színekben vegyes gyülekezet. Az első kézfogásoknál, amikor az ember kezetfog egy négerrel, vagy egy hindúval, akaratlanul is megszagolja titokban kezét (ha őszinte) még a legalázatosabb keresztyén is, de az első pillanatok után a külső színek akadályoztató hatásai észrevétlenül eliminálódnak s azon vesszük magunkat észre, hogy egy nyelven imádkozunk s egy nyelven, de mindnyájunk számára érthetően mondják valamennyiünknek: kegyelem néktek. Ezek a tapasztalatok a keresztyénség múltjából nem irthatok ki és mint élmények a fehér ember vonatkozásaiban kitörölhetetlenül é^nek. Pünkösd ünnepén még azt is természetesnek tartja a hivő lélek,
