Evangélikus Élet, 1944 (12. évfolyam, 1-42. szám)
1944-05-06 / 19. szám
MWCCtMMLET Feljegyzem a halottak nevét és számát. Valami különös és megmagyarázhatatlan érzés azonban sürgetett a Va- léria-telepre. Az eddig látottakhoz képest enyhült a kép. Itt a kis Kropf fiút találtam a halottak között, igen köny- nyen felismertem, csekély roncsolás volt rajta. A fűszereshez indult, de közben játszott a pajtásokkal, ezért került az útszéli óvóhelyre, mely a találatot kapta. Rövid imát mondtam felette. Utána indultam a vasárnapi munka helyére, a gyáliúti kislakásokhoz. A katonaviselt férfi eltűnik bennem, mind jobban előtérbe nyomul az aggódó, vívódó lelkész. A Valéria-telepről fáradtan és meglehetősen megtörve érkeztem a Gyáli- útra bombatölcsérek és még fel nem robbant bombák között. Egy rendőr testvérem megismert, útbaigazított, figyelmeztetett és egy darabig elkísért. A látottak hatása alatt a lépésem elvesztette keménységét, megálltam és hallottam szivem dobogását. Próbáltam gyorsabban menni, de nem tudtam; akadály akadály hátán volt Azon vettem magam észre, hogy a „De pro- fundist” (Mélységből kiáltok hozzád, Uram) kezdem halkan imádkozni. Egyik kép szomorúbb, mint a másik. Nagyobb csoportban jönnek felém a hívek. Tele a szemük könnyel, remeg az ajkuk. Feltűnik a derék Scholz Rezső, 7 gyermek atyja, sohasem hiányoztak az istentiszteletről. Beszélnek, beszélnek és és hallgattam. Semmijük se maradt, az ő lakásuk is teletalálatot kapott. Elkezdtem osztani a gyorssegélyt, örültek, hogy első volt egyházuk a megsegítésben. Megnézzük távolról imatermünket, még ott feküdt a fel nem robbant bomba, aggódunk kegyszereinkért. Mindig többen és többen jönnek. Bennem a vasárnapi kép élt, szememmel pedig láttam a hétfői és keddi szomorú arcokat. Elmondták, hogy mit éltek át, de még véletlenül sem mondta egy sem, hogy szerencséje volt, hanem egyöntetűen a jó Istenre hivatkoztak. Megérkeztünk a hullákhoz; halottaink száma pontosan 14, mely azóta sem emelkedett. Anyák gyermekeikkel; vizsgáról jöttek, a kicsi fehér ruhában, biztos szavalt. Mintha vállamra valaki ólomnehéz súlyokat rakna. Torkomat, mely egészen kiszikkadt, keserű fájdalom szorongatta. Szerettem volna elfutni, hogy ne lássak több kisgyermeket fej, kéz és láb nélkül. Szédülés környékezett. Megnémulva álltam és láttam őket. Megvilágosodott előttem ebben a félig ájult állapotban a nagypéntek, az ártatlan bárány halála. Meghalt az igaz a bűnösökért! Ebben a világfergetegben ártatlan gyermekek ontják vérüket, hogy mi felnőtt bűnösök megtorpanjunk és Krisztus keresztje alá roskadjunk. Múlik az idő, este van, sietnem kellene haza, de az utolsó kép nem enged szabadulni. Elérkeztem Hegyi Lajosné és két kisleánya holttestéhez. Anya két kis gyermekével, egy a sok közül. Ez volt a keddi kép a vasárnapi kedves búcsúzás után 48 órával később. A férj, az apa, keservesen sírt. Nekem mintha gyökeret vert volna a lábam, mozdulatlanul álltam, néztem-néztem, suttogtam a gyermekek nevét. A férfi összetört bennem és a lelkész könnye hullott percekig azokra, akiket mint ártatlan áldozatokat kellett viszontlátnom. Dr. Halász Kálmán. De — Istennek hála — az ostromlott és vihar körültombolta íalak között még tisztán hangozhatik az evangélium, és nem ütközik akadályba a szentségek helyes kiszolgáltatása. Egyszóval egyházunk lényegi hivatását háborítatlanul betöltheti — templomban és iskolában. Éljünk is ezzel a lehetőséggel! Ne legyen egyetlen evangélikus család — mert ez a ma felette veszélyeztetett közösség a magva minden közösségnek — sőt ne legyen egyetlen evangélikus lélek se, aki ellátatlanul maradna, akit a belmisszió és szórványgondozás el ne érne. Lelkésztársaim! Magasan lobogtatva az evangélium fáklyáját, még a háztetőkről is prédikálva a megfeszített Krisztust, a szigorúan lutheri hitvallásos alapról egy tapodtat le nem térve, politikai, nemzetiségi és személyi ellentétek által sorainkon rést ütni nem engedve, szoros egységben egybeforrva védjük és építsük evangélikus Sionunk falait. Ha hívlak, örömmel jöjjetek közös épülésre és közös problémáink megbeszélésére, hogy ne maradjon közöttünk senki tájékozatlanul, tanácstalanul és senki se érezze magát közülünk elfelejtettnek, elhagyottnak a vártán. Ugyanez az intelmem és a kérésem az iskolák papjaihoz, a tanítókhoz is, akikre szintén, mint belső munkatársi gárdámra tekintek. A templom és az iskola egyházunkban szorosan összetartozik. Az iskola j a templom előcsarnoka. Hogy kultúrintézmény is, az ennek a jellegének folyománya. Csak természetes, hogy a fény világosságot terjeszt. A törpeiskola helyzete különleges. Rendszerint nemcsak előcsarnok az, de maga a templom is. Ügye annál inkább szívügyem. De ugyanaz az intelmem és kérésem az egyetemes papság minden más képviselőjéhez, a felügyelőkhöz, presbiterekhez, az összes egyházi tisztviselőkhöz, sőt az összes, minden rendű és rangú, nvelvű és foglalkozású hívekhez és — élükön a papnékkal — külön hangsúlyozottan a nőkhöz is. Az egyházvédelem és egyházépítés szent kötelessége alól jogosan nem vonhatja ki magát senki sem. Még pedig nemcsak lelki vonalon. Elsőrendű feladat a külső keretek megvédése és építése is. Ebben is számítok segítségükre, őrködöm autonómiánk felett és megvédem azt minden támadással szemben. A törvényeket és törvényerejű rendeleteket megtartom és megtartatom. A közigazgatás rendes, pontos menetét és gyors ütemét biztosítom. Megszervezem az egvházkerület központját és gondom lesz arra, hogy itt lüktessen az egvházkerület élete. De nem csak az ide. hanem az innen vezető utakat is kiépítem. Amint a viszonvok lehetővé teszik, felkeresem az egvházkerület egyházközségeit s minden gyülekezetemmel személyes kapcsolatot teremtek. A szociális érzék fejlesztésével és a lehetőség szerint új' források feltárásával szeretetintézménvekben szegénv egyházkerületünket ilyenekkel gazdagítani szeretném. Fontos egyházi érdeket látok abban, hogy a lelkészek és tanítók, természetesen a vallástanító lelkészek és segédlelkészek is, anyagi gondoktól lehetőleg mentesítve élhessenek hivatásuknak. Mindez egyházvédelem és egyházépítés. (Folytatjuk) Kantáte vasárnapján Virágvasárnapja előtti péntektől a nagy héten keresztül húsvé(t .létfő délutánig, beleszámítva az úrvacsorái beszédeket is, tizenhétszer prédikáltam. Legtöbben nagypénteken és húsvétkor hallgatták az igét. A nagyheti estéli istentiszteleteken ötven ember. Húsvét hétfője délutánján alig voltak már húszán. A hívek mintha kifáradtak volna. Elég volt nekik a sok prédikáció!? Nincs állandó vonzása az Igének? Nagypénteken, húsvétvasárnapján tízszer annyi hivő van a templomban. Különösen nagypénteken, mikor a vidékről is minden valamire való evangélikus szinte kötelességszerűen megjelenik a templomban. Nagyobb a szokás ereje, mint az Ige hatalma? S vájjon úgy tudom összetartani valójában a gyülekezetemet, ha mentői többet prédikálok? Vagy van valami más tényező, ami többet jelent a templomi gyülekezetnek, mint az örökös igehirdetés? Ezekkel a gondolatokkal foglalkozva került a kezeim közé Szabó 4
