Evangélikus Élet, 1941 (9. évfolyam, 1-52. szám)
1941-06-28 / 26. szám
D&NCELMJSELET Visszatérve a családi élet bomlásának tünetére, az egyik hetilap pl. a fiatalok közti válások szaporodását a garzónlakással hozta összefüggésbe. Egy tisztán gazdasági kérdéssel. Pedig itt sem a kis- vagy nagylakás problémájáról van szó, hanem egy életformáról, a garzon- életformáról, amelynek terjedése ugyan gazdasági okokra vezethető vissza s mégis lelki tünet, erkölcsi és világnézeti folyamat a mai életben. Súlyos belső gátlásoknak kellett ugyanis eltűnni a nők leikéből, mire odaérlelődött a dolog, hogy a mai „dolgozó nő” (hogy miért kell neki dolgozni, az megint gazdasági kérdés) életideálja a garzónélet- forma: Önálló kereset, önálló lakás és tökéletes szabadság. Értve a tökéletes szabadság fogalmán, a lehető legminimálisabb teher- és áldozatvállalást s vele szemben a lehető legmaximálisabb életélvezést. A családi élet pedig nem más, mint áldozat- és tehervállalás. Hogy ez az áldozat es tehervállalás a legtisztább belső örömöt nyújtja és az emberi élet legmagasabb kiteljesedését hozza, azt kívülről nem látja és nem is hiszi a mai ifjúság. Ö az életélvezés önző magatartásával „ugrik bele”, sokszor inkább az illem társadalmi feszélyezettségéből, mint belső meggyőződésből a „társadalom egyetlen lehetséges életformája” iránt s így természetes, hogy rövidesen csalódás, kiábrándulás, belső válság követi lépését. A családot éppen a terhek, áldozatok, szenvedések forrasztják családdá, s örömeinek forrását önző énünk megtörése, alábbszállása szabadítja fel. De az az ifjúság, amelyik terhet, áldozatot, nevezetesen: gyermeket nem akar a családi életben, sem az önzését halálba adni, az hamarosan „Mára keserű forrásaidhoz jutottnak érzi magát a családi életben. Hogyan segítsünk a bomladozó családi életen? Gazdaságilag: a lehető legnagyobb mértékben nehezítsük meg a garzónéletet, s a lehető legnagyobb mértékben könnyítsük a családi életet. De ha mindezt megcselekedtük volna is (óh hol vagyunk mi még attól!), akkor is csak „haszontalan szolgák” vagyunk, ha a garzónéletforma lelkületét: az önző, önmagának élést nem irtottuk ki az ifjúság szívéből. Ezt pedig csak Isten Lelke irthatja ki. Az ifjúság evangélizálását tehát nemcsak Isten igéjének örök parancsai, a társadalom, állam jövője, egészsége kívánja meg. Mit tett az állam ennek elősegítésére? Milyen megbecsülésben részesíti ennek a munkának áldozatos harcosait? Jobb, ha nem állunk elő a lesújtó adatokkal. Még gazdasági tekintetben is majdnem semmivel egyenlő, amit az állam tesz azért, hogy a családi élet keretei lehetőleg fel ne bomol- janak. A lelkületen fordul meg minden. Aki családot szeretne és nem a garzon „kóborló ragadozó” életét, azt minden eszközzel hozzá kellene segíteni ehhez. Történik ezirányban valami hathatós, gyökeres? Nem látjuk sehol. Sőt ezer meg ezer példában az ellenkezőjét. Ismerek pl. egy özvegyasszonyt, akinek férje balesetből kifolyólag halt meg. Két gyerekük van. Az özvegyasszony kénytelen két keze munkájával keresni kenyerét. De amit keresni tud, oly csekély, hogy maga is alig tud megélni belőle. A „családi pótlék” oly morzsányi valami, hogy abból gyermekei csak éhenhalhatnak. Ez az asszonv pedig él-hal a gyermekeiért, a családi életért és mégis kénytelen árvaházba adni gyermekeit és garzónéletet élve lesni-várni azt a férfit, aki elvállalná két gyermeke gondját is egy újabb házasságban és megajándékozná újra a családi élet boldogságával. Ugyebár semmi csoda, hogy ilyen férfit nem talál. Szép, kedves, okos asszony. Férfiak dongának körülötte, mint a darazsak a méz körül, de mivel neki nem „garzónszerelem” kell, hanem „családi élet”, ahogy jönnek, úgy mennek is a férfiak s az asszony megfordul az utcán minden kisgyermek után, könny szökik a szemébe, ha a másét nézi s az árvaházban, anyátlan idegenségben növekvő két kicsijére gondol . . . Ilyen csöndes tragédiákban vérzik el ez a társadalom, omlik szét a niagvar jövendő. Szinte szimbolikus ennek az asszonynak alakja. Szívében töretlen az ősi asszonyi hivatás vágya a családi élet után, de a könyörtelen sors „garzónéletbe” veri és nincs sehol senki, aki háta mögé állna, kis családi fészkét körülbástyázná, megvédelmezné. Pédig maga alatt vágja a fát -az az állam, az a társadalom, amelyik a családot pusztulni hagyja! Legyen ez néhány sor olyan, mint a vészkiáltás: Ne hagyjátok a családot! F. Z. Az óbudai zenésállítatok mérlege Az óbudi evangélikus templom új orgonáját 1940 júliusában avatták fel. A legszebb hangú magyar orgona egszó- laltatására a gyülekezet minden hónap utolsó vasárnapján áhítatot rendezett. 1940 október 27-től kezdődően 8 áhítat volt, minden áhítatnak az igehirdetés volt a közponija, melynek gazdag, orgona-, ének-, karének- és hegedűszámok voltak a kísérői. Az áhítatok al- kalmul szolgáltak az egyházi muzsika terjesztésére. Orgonistáink legjelesebbjei jutottak szóhoz. Az első áhítatot Pcskó Zoltán nyitotta meg az orgona hangszíneinek bemutatásával, Wehner Géza, a Zeneművészeti Főiskola tanára volt a következő orgonaszólista, karácsonyi pastorálékat mutatott be Peskó Zoltán, januárban a templom orgonása Sulyok Imre játszott, februárban dr. Laczkovics János, a Szilágyi Dezső-téri ref. templom orgonistája muzsikált, máciusban Szakolczay-Riegler Ernő szólaltatta meg a hangszert, áprilisban Arokháty Béla, az orgona egyik tervezője orgonáit, a befejező májusi áhítaton Kapi-Králik Jenő, a Deák-téri templom orgonása volt a szólista. Az áhítatokon közreműködött a Fa sori, Óbudai, Kelenföldi Ev Énekkarok és a Lutheránia, vezényeltek Peskó Zoltán, Sulyok Imre, Weltler Jenő és Kapi-Králik Jenő. Művészetükkel szolgáltak az áhítaton: Fehérpataky Edit, Breznóy Judit, Baksa Jánosné, Bogdán Gyuláné, Milin- kovich Gemma és Lőrincz Zsuzsánna énekkel, Liedemann Dénes és Molnár Klári hegedűvel. Isten igéjét hirdették: Arokháty Béla ref. vallástanítási szakfelügyelő, dr. Schulek Tibor tábori lelkész. Ruzicska László vallástanító-lelkész, Haypál Béla, a Szilágyi Dezső-téri ref. templom lelki- pásztora, Scholz László kerületi lelkész, Dezséry László mb. egyetemi lelkész, vitéz Virág Jenő és Danhauser László vallástanító-lelkészek. Minden áhítaton műsorra kerültek a legnagyobb evangélikus zeneszerző, Bach J. S. művei (19 mű), azonkívül Boden- schatz, Bossi, Buxtehude, Brahms. Beethoven, Caldara, Dubois, Erk, Franck, Frescobaldi, Guilmant, Gumpelzhaimer, Hándel-Hubay, Locatelli, Martini, Muffal, Palafuti, Pachelbel, Reichardt, Ritter, Rossi, Schröter, Stradella, Viadana, Walther és Widor művei. A magyar zeneszerzőket Antalffy D., Bárdos L., Deák- Bárdos L., Deák-Bárdos Gy., Gárdonyi Z., Kapi-Králik J., Liszt F., Perényi G., Rajter L. és Sulyok I. képviselték. Az áhítatokat átlagban 60—80 ember látogatta, a fokozódó érdeklődés bizonyította az áhítatok szükségességét. Június 14-én Zalánfy Aladár a Zene- művészeti Főiskola tanárának (az orgona tervezőjének) orgonajátékát közvetítette a rádió az óbudai templomból. Műsorát Bach J. S. müveiből állította össze, a kis C-dur preludium és fuga, 2 korálelőjáték az „In dulci jubilo” dallamára“ és a nagyszabású Passacaglia képviselték a nagy mestert. A kitűnő orgona a rádió hullámain keresztül is szépen érvényesült. Peskó Zoltán. 5
