Evangélikus Élet, 1941 (9. évfolyam, 1-52. szám)
1941-12-06 / 49. szám
MMCUKUIÉLET Gyarló, vagy tökéletes ? Egyik lelkésztestvérünk, aki nemrég nálunk járt, beszélte el a következőket. A gyorsvonaton két magasállású úrral utazott együtt, akik nem tudván azt, hogy úitársuk lelkész, beszédközben nagy méltatlankodással mondogatták: — Hallatlan, hogy milyen butaságokat mesélnek azok a papok. Azt állítják, hogy az ember gyarló, mikor pedig az ember a legtökéletesebb lény, hiszen gondoljuk csak meg, milyen csodás a testünk, amikor a fülünk például többezer alkatrészből áll. . . Nem tudom, elég hűen és kellő részletességgel adtam-e vissza a szóbanforgó úriemberek szavait. Olvasóink azonban ebből is láthatják, hogy milyen „tökéletes” emberek lehettek. . . Nem is akarjuk őket eme hitükben és elképzelésükben háborgatni, csak tisztelettel néhány kérdést intézünk itt hozzájuk. Kérjük őket, szíveskedjenek feleletet adni, hogy a tökéletes egyének közé méltóztatnak-e sorolni a rablókat, tolvajokat, csalókat, gyilkosokat és a rokonszakmában tevékenykedő egyéneket? Ide számítjuk-e a képmutató, önző, irigykedő, haragtartó és soha megbocsátani nem tudó embereket? Tökéletes társaságukba beengedik-e a lustákat, megbízhatatlanokat, szószegőket, hamisan esküvőket? Kezet fognak-e az árdrágítókkal, síberekkel és hogy korszerűek legyünk, az „Aladárokkal”? Mernének-e egy gyékényen árulni az uzsorásokkal, élelmiszerhamisítókkal, árúrejtegetőkkel, árúfelhalmozókkal? Pertu-barátságba lépnek-e a káromkodó, malac- kodó, utca porában fetrengő tökrészeg emberekkel? . . . Nem akarjuk tovább folytatni a kellemetlen kérdéseket, mert mélységesen megrendít bennünket az, hogy akadjon ma intelligens ember, aki ilyen vakon nem látja meg, hogy milyen bűnökkel és gyarlóságokkal megvert a mai kor embere!? Ha valóban olyan tökéletesek lennének az emberek, mint ők állítják, akkor miért áll ma szemben a világ egyik fele a másikkal? Miért akadnak népek, sőt keresztyén főpapok is, akik imádkoznak azért, hogy Isten ellenségei győzelemre jussanak ... És ha az emberek tökéletesek mindnyájan, miért zárják ki e díszes társaságból a papokat? Vagy talán az ő tökéletlenségük terhére akarják írni a világ mostani bajait? Tán csak nem állítják azt, hogy azért döntenek a tengerbe milliószámra élelmiszereket a föld egyik felén (mialatt a másikon éheznek), mert a papok azt állítják, hogy az ember gyarló?! . . . Szívszorító még csak elgondolni is, hogy közéletünkben fontos őrhelyet tölthetnek be olyan egyének, akik gyorsvonati fülkékben azt merik hangoztatni, minden pompásan menne és nem lenne semmi baj, csak azok az ostoba papok ne mondo-' gatnák azt, hogy az ember „gyarló” . . . Volna egy tiszteletteljes indítványunk az illető urakhoz. Mától kezdve készséggel megváitoztatjuk eddigi felfogásunkat és nyíltan hangoztatni fogjuk azt a véleményünket, hogy igenis az ember tökéletes, ha . .. ha . .. szíveskednének előzőleg az alábbi csekélységek felől intézkedni. Mélíóztassanak intézkedni, hogy mától kezdve fel lehessen oszlatni a rendőrség, csendőrség, pénzügyőrség alakulatait, mert nem lesz többé tolvaj, rabló, bicskázó, dohányrejtegető ember . . . Szíveskedjenek továbbá haladéktalanul elrendelni, hogy megszűntessék a bíróságokat, fegyházakat és javítóintézeteket, mert ezekre többet már nem lesz szükség . . . Tessék közhírré tenni, hogy feleslegessé váltak az adóvégrehajtók, mert mostantól kezdve versenyezni fognak az emberek, hogy állampolgári kötelezettségüknek eleget tegyenek. . . Mél- tóztassanak ország-világ előtt hangoztatni, hogy nincs többé szükség tanúskodásra sem, mert minden ember ezután már a színigazat mondja ... De nem is akarjuk tovább fárasztani őket. Egyelőre elég ennyi. Mi álljunk a szavunkat! Kérdés, hogy ők ezek után meg mernék-e ismételni a magukét?! Halász Béla. A most megalakult rákosszentmihályi gyülekezet december 14-én tartja lelkészválasztó közgyűlését. Az egyháztanács egyhangúlag Tóth-Szöllós Mihály eddigi gondozó-lelkészt jelölte, Felügyelőiktatás. Szép ünnepség keretében iktatta be felügyelői tisztébe Várally Dezső állampénztári igazgatót, a gádorosi gyülekezet egyhangúlag megválasztott felügyelőjét Kovács Andor békési esperes. amelyben tollhegyre ne kerülne Ady Endre, Szabó Dezső, Móricz Zsigmond, Kodolányi János, Németh László és rajtuk kívül még azok is, akik komoly falukutatásukkal s a magyar önismeret művelésével a magyar szellemi életnek egészen új s mégis gyökeresen magyar utakat mutattak. A protestáns nagyokat és ezeket az embereket szeretné a* Magyar Kultúra nagyon sürgősen kitessékelni az egész magyarság szellemi életéből műveikkel egyetemben. S most mérjük csak fel, mi maradna vájjon a mai magyar szellemi életből nélkülük? Egy tar mező, hódítási terület a jezsuiták számára, ahonnan az első győzelem után a feledés homályába lehetne küldeni a magyar kultúra régebbi szellemeit is, Reményik Sándortól kezdve Petőfin, Jókain és Aranyon át egészen Balassa Bálintig. Ezek után igazán nem kétséges, miért bántották a Magyar Kultúrát a Protestáns Napok. Csak azért, mert amíg magyar kultúra és magyar van Magyarországon, reménytelen és jövőtlen minden próbálkozása, hogy ő csináljon itt saját gusztusa szerint való művelődést. M. S. Egy fiatal színésznő meghalt, s ma már elcsitultak a halála körül támadt hisztériák. Ma már észrevehetjük a személyes tragédia alkalmán felnyílott tömeglélek borzalmait, s kicsit elgondolkozhatunk a vonásain. Budapest időnkint — csak alkalma legyen rá — ijesztően világváros tud lenni. Világváros a hisztériáival, bűneivel, pletykáival, fantáziájával, ürességével együtt. Ugyanaz a világvárosi ember, aki a százezres veszteséglistákat, a milliós hadifogolytömegeket, a lezuhant repülőgépek és elsüllyedt hajók ezreinek elpusztult legénységét szemrebbenés nélkül könyveli el, sőt bizonyos arénamentalitással nézi, milyen nagy szenzációt tud csinálni egy színésznő halálából. Vagy ez is az aréna-mentalitás tünete? A tömegember, mely éppen a háborúban mutatja ki leginkább a polgári önzés minden csúfságát, s lesz rejtege- tővé, litkolózóvá, árdrágítóvá ínyerész- kedővé, a közös áldozatok lógósává, mintha semmivel mással nem tudna törődni, mint a maga egyéni sorsával, milyen kéjjel boncolgatja a tragikus fiatal színésznő egyéni sorsát. Nagyobb szakértelemmel beszél az elhunyt színésznő művészi gondjairól, mint a színháza vagy a szülei, jobban van értesülve a magánéletéről, mint a vőlegénye, hamarabb mondja ki a halál okát, mint a boncolást vezető orvosprofesszor, s sikeresebben nyomoz, mint a rendőrség. A tömegember, aki vak mindenki személyes sorsa és problémái tekintetében, csak a magáét látja s ismét csak a magáét, így tud örvényleni, lelkendezni, izga- tódni, suttogni, okoskodni, nagyképűs- ködni egy fiatal nő koporsója körül? Vagy ez is a háborús polgár jellegzetes tulajdonsága, aki ösztönös nyüzsgölődés- sel teszi közüggyé valaki magánügyét, csakhogy ne kelljen magánüggyé tennie a kényszerű közügyet? A fiatal színésznő meghalt, s utána a színházi újság — mindenben méltó örököse elődjének, melyet zsidó frivoiitása miatt tüntetett el a hatóság — fellengős, 3
