Evangélikus Élet, 1941 (9. évfolyam, 1-52. szám)

1941-04-19 / 16. szám

mmuiELET

falvi). A szerző elsősorban leíró munkát akar végezni, hogy ezzel felhívja a figyelmet. Megállapításai adatokkal alátámasztott összefoglalása mindannak, amit cikkekben és könyvekben előtte már többen megírtak. A statisztikák csoportjainál jobb és igazabb összefoglaló képet keres, új fénybe állít sok mindent. Társadalomrajz ez a könyv, amely eszméltet, épúgy, mint Bonkáló Sándor: A rutének című

könyve (Franklin, Magyarságismeret). Bonkáló nagy felkészültséggel írja le a rutének egész világát. Történet, helyzetrajz, a legújabb kor eseményei mind a szakavatott ismerő mondanivalójaként szólalnak meg. Átfogó, nagyszerű ismertetés ez. Csakugyan megismerteti olvasóját a ruténekkel és közelebb segíti ahoz a célhoz, amelyre minden magyarnak törekednie kell, hogy megismerje hazájának minden kérdését és öntudatos magyarrá legyen.

K. P.

— Ignácz Rózsa könyve —

Ignácz Rózsa színésznőnek indult, politikushoz ment feleségül és végül írónő lett belőle. Azt várhatnók tőle, hogy irói munkássága során a kulisz- szák színes és a nagyközönség előtt mindig érdeklődésre számottartó világból veszi regényei témáját; vagy talán politikai pletykák és intimitások megírása hozta kísértésbe minden olvasott emberben bujkáló írói-poétai vénáját. Nem, neki az idegenben élő, asszimilálva haladó magyarok élete fáj. Annyi igaz, hogy nem írónőnek született, hanem kibeszélnivalója van és ezért lett íróvá. Becsületes vállalkozás, különösen akkor, ha látjuk, hogy mint író is sok értékes tulajdonsággal rendelkezik.

Az Erdélyből származó Ignácz Rózsa az „Anyanyelve magyar” című regényében a trianoni Erdély életéből vette témáját, mostani regényében már egy lépéssel tovább megy, átlépi a történelmi magyar határt és a moldvai csángó magyarok sorsára irányítja figyelmünket igényes regényével. Többször járt a csángók között, tanulmányozta életüket, nyelvüket, mely csak nyelvjárási eltérést mutat a miénkhez képest. Regényével nagy magyar felelősségérzettel akarta ezt a kérdést felszínre hozni és elintézését siettetni. Nemcsak a moldvai, hanem a bukaresti magyarok beolvadásáról is ír megrázóan és a helyzet alapos ismeretével. A magyarság sorsáért aggódó olvasók előtt nem maradhat hatástalanul segítségért kiáltó, cselekvést sürgető szava.

Elfogultság és kímélet nélkül rajzolja meg a „bangyen”-ek, a hazátlan magyarok riasztó képét. Igaz magyar „kultúrfölény” a munkája, mely helyes magyar önismeretre törekszik, nem akar sem szépíteni a magyarság felé, sem gyűlöletet, becsmérést mutatni a románság felé.

Egy kis moldvai faluból, Ungureiből indul el a regény története és Bukarestben végződik. Főszereplőjét egy, z. regátban felnövő, görögkeleti vallásra

6

mint zsellér őseik, de apánk élete utolsó esztendejében, ereje megfeszítésével épített egy kis házat a tanyavilág partján. Fontos, hogy lett ház, mert anélkül bizony hol erre, hol arra űzött jószág falun az ember. De még rendbe se tudta tenni egészen, amikor már elsodorta hazulról a háború szele. Többet haza sem jött. Nem maradt róla más emlékünk, csak a ház, anyánk havi 5 pengős hadiözvegyi ,,nyugdíja” s egy-két tábori levelezőlap.

Nem is tudom, anyánk hogyan bírt bennünket fölnevelni! Az biztos, hogy rengeteget dolgozott. De minden erőfeszítés csak arra volt jó, hogy a család épen éhen ne haljon. Legtöbbször még kenyérből se ehettünk eleget. A téli hónapokat főtt takarmány-kukoricán és sült disznó-tökön húztuk át. Göncünk, csizmánk csak úgy volt, hogy mindig a legidősebbnek vett anyánk, s ahogy ő kinőtte, kapta a következő.

Ahogy növekedtünk, valamit megkönnyebbedett az életünk. Anyánk a nagyobb fiúkat, ahogy kijárták az iskolát, mindjárt elállította béresnek s így már nemcsak a kenyerük gondja nem volt az övé, de mi otthoniak is jórészt az ő keresetükből éltünk.

Jól tanultam az iskolában, legjobban testvéreim között, ez azonban nem jelentett többet családom számára a szokásos büszkeségnél. Az ötödik évben azonban új tanító jött: fiatalember, igazi tanító-lélek. Fölfigyelt rám s többször ellátogatott hozzánk, a faluszéli házba, először csak barátságos érdeklődéssel, azután pedig gyóntatgani kezdte anyámat, hogy kár lenne engem is apám, meg bátyáim sorsára szánni, hanem hát polgári iskolába kellene adni.. . Valóságos forradalmat okozott a családban nem ezekkel a tervekkel, hanem csupán azzal, hogy egyszerűen eljött hozzánk. Ez még a gyermeke révén való fölemelkedés reményénél is döntőbb élménye volt anyámnak ahhoz, hogy végül is vállalni merte a harcot iskoláztatásomért. Mert harcolnia kellett érte. Az anyagiakért. Néhány pengős díjak is kibírhatatlan terhek voltak. Bátyáimmal: „urat akar belőlem hizlalni az ő kenyerükön”. Rokonokkal, ismerősökkel: szép szóval, ijesztgetésekkel, veszekedésekkel próbálták lebeszélni. A velünk érintkező gazdag-parasztokkal: ha rájuk szorult valamiért, rögtön azt kapta: „Miért akar urat csinálni a fiából? Az apja sorsa már nem is elég neki?” Szegény anyám nem egyszer jött haza sírva. Csüggedten mondogatta: „Talán jobb is lenne Jóska, ha megmaradnál te parasztnak. Nem lesz ennek jó vége!”

A polgári elvégzése után, mikor életemmel továbbra is törődő tanítóm azzal állt elő, hogy most pedig be kell íratni a tanitóképzőbe, lényegileg ugyanilyen nehézségeket kellett leküzdeni.

Magam pedig voltaképen itt, a tanítóképzőben éreztem meg először, milyen irtózatosan nehéz küzdelmet vállaltam, helyesebben: vállaltatott velem egy sorsommal törődő igaz, jó ember, mikor elhatározta, hogy föltornáztat a középosztályba. Tanulótársaim mind középosztálybeli fiatalok voltak s engem, a félszeg, nyomorúságos öltözetű, rosszkinézésű parasztgyereket a legteljesebb visszautasítással fogadtak. Tudom, igen nyomorúságosán festettem: otthon mindig csizmában jártam s csak elutazásom előtt vett anyám számomra az ócskapiacon valami használt, nagy-csónak cipőt, hozzá silány cájgnadrágot. Zokni helyett anyám elhasznált, fekete pamutharisnyáit hordtam, azt is madzaggal megkötve. Silány, foltos parasztingeim voltak s nyakkendőt még soha nem kötöttem a nyakamra. így állítottam be piperkőc fiatalemberek közé, hatalmas, zöldre festett katonáládában cipelve szegényes holmimat. Felügyelő tanárunk már az első estén megszégyenített mindenki előtt, mert nem talált a ládában sem fogkefét, sem ruhakefét. Az ebédlőben „macskaasztal mellé kerültem. Egy tanár az első ismerkedési órán kijelentette az egész osztály előtt: „Ilyen kinézéssel nem lehet tanító! Elijednek magától a gyerekek!” A fizetési terminusokkal, tanszerbeszerzésekkel állandóan bajom volt. S az ügyemmel foglalkozó tanároknak mindig az volt a végső argumentumuk: „Aki még ezt se bírja fizetni, ne akarjon tanító lenni”.

így bizony elvadultam mindenkitől és tőlem is elvadult mindenki. Mint jó tanuló, lassan-lassan tekintélyre vergődtem iskolatársaim és tanáraim előtt egyaránt, de a távolság, ami már az első napokban közénk esett, soha nem szűnt meg egészen. Silányságom érzése a régi életem, az elhagyott osztályom iránt egészen romantikus nosztalgiát ébresztett bennem. A visszatéréshez azonban nem volt erőm és bátorságom, így minden írói próbálkozás formájában vetítődött ki belőlem. Forradalmi, majdnem anarchikus verseket írtam s mikor néhányat közreadtam be-