Evangélikus Élet, 1941 (9. évfolyam, 1-52. szám)

1941-03-01 / 9. szám

Bűnbánat a vonaton

A nagy magyar Alföldön fut a vonat Szeged felől a sokszor elátkozott és még ma is trianoni határ felé. A hajnali nap még alig-alig törte át a hideg éjszaka nehéz ködét, de mégis minden arc az ablak felé fordul és kémlelünk kifelé: mi van a magyar rónán? A szemekben régi keletű döbbenet ül, mert fájdalmas kép a mi édes anyaföldünk. Víz, víz és víz mindenütt. Bevetett és vetés nélkül maradt nagy tagokat hajtott uralma alá az alattomos új ellenség: a víz. A városi ember is érzi ennek a kéteszten- dős csapásnak szörnyű súlyát. Tudja, hogy feketébb, rosszabb és kevesebb lesz a kenyere. De szíve mélyéig mégis csak a földön dolgozó és a földdel, vetéssel, kalásszal együtt élő magyar paraszt érzi, mit vesz el tőle a víz. Nehéz, lehajtott paraszti fejeik még jobban előre buknak, mintha a mostoha árvizes világ minden terhét ők hordoznák és egyik szájából kibugy- gyan a szó: „mi lesz velünk?” Azután a szó szót követ. Rövidek a mondataik, de súlyosak. „Nem lesz kenyerünk.” De még vetőmagunk se lesz.” Pusztul a jószág, mert még szalma se jut neki.” „A házamat már elvitte a víz, most viszi a kenyeremet.” Meglátogatott, megvert emberek helyzetképe ez, rövid és tört mondatokban. Utána hosszú, nehéz hallgatás következik, mintha szívüket emésztené gondjuk. Az idegen utas várja és méltónak találja, hogy a következő szavak vádoljanak. Hogy hiányolják a csatornákat, a talajvízmentesítő berendezéseket, az előrelátást. De valami egészen más történik. A XVI. századnak és a reformációnak a mondanivalója támad fel egy mondatban: „Ver bennünket az Isten, mert hitetlen a nép”. Senki sem torkolja le szavait. Ügy látszik, az ö tapasztalatukban Isten tényleg Isten és nem egy theológiai fogalom, akiről csak beszélni kell. Ök találkoztak már sokszor ezzel az élő Istennel. Az Ö áldó kezenyomát fedezték fel a betetézett asztagokban, megtelt csűrökben és a növekvő gazdaságban. Most a haragvó Istennel találkoztak a vízzel borított magyar síkság fölött. Nem is lázadoznak ellene. Legfeljebb menteni szeretné magát egyik-másik. „Hát bizony rossz a fiatalság. Elkerüli a templomot, nem kell neki Isten. De flancolni kalapot, meg félcipőt hordani, azt szeret.” De egyik sarokból az őszinte bünbánat szava szól: „De ’iszen nem esik messze az alma a fájától. Mi magunk neveltük gyermekeinket”.

Több szó nem is esik. Elcsendesedik, magábanéz mindenki, csak a kerekek csattognak a síneken a cél felé. És az igazi cél nem a végállomás volt. Isten vezette a vonatot a bűnbánat felé. Szomorú, merev magyar paraszti arcok szállnak le a végállomáson, s az idegennek az volt az érzése, hogy hazaviszik és elvetik, mint a magot, bünbánatukat.

Ez a néhány sor pedig elhozta ide. Eszméltetőnek, ébresztenek. Mert a nép mi magunk is vagyunk. Hitetlenségünk pedig az volt, hogy nem küzdöttünk mi keresztyén magyarok valamennyien a többiek jövendőjéért

2

A három összeesküvő

A legelső lelkészi funkciómon a tüdővésszel találkoztam. Fiatal lány volt, alig konfirmált, egy úrvacsora volt mögötte, s én vittem neki a másodikat — az utolsót. Akkor minden olyan új volt. Külvárosi, piszkos udvar, alacsony, zsúfolt szoba, a konyha gőze a párnák felett, sok gyerek, a konyhában sírás, a szobában csend, nehéz levegő, s néha nagy, húzó s gyönge köhögésbe fulladó sóhajtás. Az ágyban szakadt takaró alatt hosszú, vékony végtagok, s a párnán sápadt, szép fiatal fej, szétomló hajjal és két nagy lázas szemmel. Űj volt maga a szolgálat. A kehely még reszketett a kezemben s olvastam a Miatyán- kot, vigasztalni kevés erőm volt s semmi tapasztalatom. A kislány azonban nem panaszkodott. A tüdővészesek utolsó, fellángoló óráit élte, kint nyár volt, s emlékezett a konfirmációjára. Éreztem, hogy erősen hisz, de tudtam, hogy ő lesz az első halottam is. Két nap múlva hatodik osztályú temetés. Deszkakoporsó, papírvirág-koszorú, nyitott halottaskocsi s hosszú gyászmenet a temető utolsó parcellájába. Akkor minden olyan új volt, s azóta hányszor láttam így együtt ezt a három jó cimborát, a nyomort, a tüdővészt és a halált!

Magyar felelősségünk öntudatos felvállalása idején, az első nagy népmegismerési és magyar-problémakutatási lelkesedésemben ugyanez a kiindulás. Az első magyar-felderítő útjaimon Pestszenterzsébet határában, Kőbányán, ..Zuglóban, Angyalföldön, mindenütt ugyanez a találkozás. Piszok, nyomor, kis szobák, rossz levegő, és sok-sok ember minden kis szobában, akik egymásra lehelik át a halált. Nyomor, tüdővész és halál.

Ha egyszer minden lelkész végigszámolná, hogy szegénygondozás, beteglátogatás, temetés alatt, ezen leggyakoribb lelkészi funkcióink alatt hányszor találkozott így együtt ezzel a három jó cimborával, s ha minden néppel foglalkozó magyar munkás, diakonisszáktól zöldkeresztes nővérkékig, s szociális titkároktól főispánokig, hányszor találta így együtt ezt a hármat, akkor a legszörnyübb gyilkos összeesküvést lepleznénk le magunk között, ami csak érte a magyar fajtát, mióta vagyunk. Három összeesküvő, akik kezet nyújtottak arra, hogy feldúlják a családi otthonainkat, lelopják gyermekeinkről az arcuk színét s az egészséges mosolygást, megfertőzik az asszonyainkat, munkaképtelenné teszik férfiainkat, megbontják a sorainkat, s pótolhatatlan rendet vágnak a fajtánkból. Követik egymást, mint három kísértet, s amerre lépnek, elhervad a fű és a virág alattunk. Tatárdúlás- ról, törökvészről, világháborúról nem írhatnánk olyan borzalmas működési-statisztikát, mint ennek a három cimborának összeesküvéséről.

Ezt az összeesküvést akarta leleplezni a most lefolyt tbc. elleni propaganda hét. Egy hét alatt 2600 előadást tartottak ezen a héten körül az országban, hogy a felvilágosítás munkájával, a népnevelés eszközével tegyék meg az első lépést ennek az alattomos összeesküvésnek feltartóztatására. Az első cimborát már lelepleztük és kitettük a pellengérre. A népünk ma már tudja, hogy a tüdővész a leggyakoribb magyar halál, s föl kell venni a küzdelmet ezzel a nemzethalállal.

A második összeesküvő után megindult a hajsza. Hatalmas szociális szervezet fogódzott össze társadalombiztosítástól egészségügyi szolgálatig, zöldkeresztes nővérkéktől járási orvosokig, tanítóktól belügyminiszterig, hogy egyetlen nagy hálózatot alkosson a betegség feltartóztatására. Tüdőgondozók, erdei iskolák, népszanatóriumok iramodtak utána a házról-házrajáró gyilkosnak és gyógyultak ezrei fogják csakhamar dicsérni az orvostudományt s az egészségügyi szolgálat apostoli munkáját.

De a harmadik összeeskövő még menekül. Bujkál és elérhetetlen. Üj segély csapatokat kap háborútól, rossz terméstől, nagy fagyoktól, árvizektől s erős várakat épít magának faluban és városok körül, parasztokból a nagy birtok kerítése alá, munkásokból a nagytőke trezorjai mögé s körülsáncolja magát közönnyel\, tehetetlenséggel, világválsággal. A harmadik összeesküvő még menekül, pedig ő az eszmei szerző, ő ennek a magyar halálnak spiritus rectora, ő a szörnyeteg tápláló teste s betegség és halál csak fejek az ezer nyakán. György lovag kell, vagy János vitéz, aki magát a sárkányt öli meg. A nyomor a főellenség. Ö a mögöttes országrész szervezője, ő az utánpótlás tálálé-