Evangélikus Élet, 1941 (9. évfolyam, 1-52. szám)
1941-01-04 / 1. szám
PiNOMBfl halál el nem szólítja, akkor tulajdonképpen minek van lelkészi nyugdíjintézet? A fáradt munkások pedig megérdemlik a pihenést. Megkondult a lélekharang az eperjesi kollégium utolsó intézete felett is. A Liptószentmiklóson megjelenő Tra- novszky Naptárban a következő szomorú hir olvasható: ,,1925-ben tanárok és ev. tanulók hiányában megszűnt az eperjesi tanítóképző. Maradt csak a gimnázium, melynek tanárait átvette az állam és az internátus, valamint a gazdag könyvtár, mely a régi kollégiumi épületben nyert elhelyezést. A kollégium régi épületében most a püspöki hivatal, a járási hivatal és állami elemi iskola van. A theológia még 1918-ban megszűnt, a jogakadémia pedig Miskolcra költözött. Most a Szlovák államban a vallás- és közoktatásügyi minisz-' térium nem ismerte el az evang. egyháznak a volt csehszlovák állammal megkötött egyességét s utasította a szlo- venszkói ev. egyetemes egyházat, hogy mint iskolafenntartó, maga tartsa fenn a gimnáziumot, mint felekezeti iskolát, úgyszintén fizesse a tanárait. Ez évi 500.000 korona kiadást jelent, amihez a szlovák állam évi 180.000 koronával járul hozzá. A kollégium pénzügyi nehézségekkel küzd, amihez hozzájárul még az a körülmény, hogy zsidó tanulók nem látogathatják a gimnáziumot". Ugyanis az eperjesi gimnáziumnak 100 (egyszáz) zsidó tanulója volt. Ezek évente 100.000 (egyszázezer) korona tandíjat fizettek. Ettől most a gimnázium elesik, mert Szlovákiában zsidó csak 6 elemit végezhet. Az eperjesi kollégium utolsó intézete, a gimnázium felett, megkondult a lélekharang, mert a szlovákiai ev. egyetemes egyház azt saját erejéből nem fogja tudni fenntartani. A várgede-füleki egyházközség lelkészi hivatalának székhelye 1940 december 16-tól Feled (Gömör megye). A lelkészi hivatalt érdeklő megkeresések erre a címre küldendők. Halálozás. Szőllősy Istvánné szül. Láng Rózsa, Szőllősy István budapesti gyógyszerész, a Fasori Luther Szövetség buzgó tagjának felesége, Budapesten, december 23-án elhunyt. Nyugalombavonulás. Margócsy Aladár tb. esperes, az ungvári evangélikus egyházközségnek 34 és fél éven át szolgáló lelkipásztora 45 évi szolgálat után nyugalomba vonult. Gyülekezete meleg hangon mondott néki búcsút. Pályázat vallástanári állásra. A budapesti evangélikus gimnázium fenntartó hatósága pályázatot hirdet vallástanári tanszékre. A kellően felszerelt kérvények a Deáktéri evang. testvéregyházak közös képviselőtestületéhez címezve 1941. évi január 15-ig nyújtandók be az intézet igazgatóságánál (VII., Vilma királynő-út 19). Keresztlevél kutatás. Felhívjuk az összes evangélikus lelkészi hivatalokat, szíveskedjenek anyakönyveikben utánanézni Beer, esetleg Beér Róza (lehet Rózsa, Johanna vagy Janka is) keresztelési adatainak. Született 1840 és 50 között, vidéken. Vallása: ág. h. ev. Talált adatokról a lap kiadóhivatalába kérünk értesítést. Siker esetén a kutató fáradságát jelentős jutalommal díjjazzák. 8 pet ajándékozott neki születésenapjára, egy rámában, egymás mellé helyezve. Az egyik valami homályos, elmosódott, alaktalan semmit ábrázolt, amelyről senki nem tudta megállapítani, mi lehet. A másik a közismert főpapi imát mondó Jézus csodálatosan szép, sugárzó arcú képe. Az első alá azt írta: „Ilyen volt előttem Megváltóm arca, mikor jöttem”; a másik alá pedig ezt: „Ilyen lett Lina testvér bibliamagyarázatai után”. Leghatalmasabb nevelői ereje azonban mégis a személyes példa volt.Azért nevezték a „munka diakonisszájának”, mert számára valóban öröm volt a munka. Ez adott neki szárnyat, ez volt az ő Isten- dicsérete, ez volt a legnagyobb boldogsága. „Azért tudott a legnagyobb nehézségekkel is olyan könnyedén boldogulni — írták róla —, mert mindig mindent vidáman cselekedett Volt benne valami a játszó gyermek öröméből. Ö mutatta meg nekünk, hogy a munka leghatalmasabb energiaforrása az öröm és szeretet. Sokkal nagyobb, összehasonlíthatatlanul nagyobb, mint a kötelességérzet, vagy éppen a nyomor miatti kényszerűség.” De még a munkánál is kedvesebb volt neki csendes szobácskája, bibliai szóval élve: „titkos kamrája”, ahol Urával, Istenével találkozott szüntelen való buzgó imádságban. Mély tartalmú naplójában sokat szerepel a „titkos kamra”. Sokat küzd és könyörög ott. A maga szűk kis körének aprócseprő ügyeitől kezdve a diakonissza testvérek külső-belső dolgai, rokonok, munkatársak, betegek, új munkaerők és munkatervek, az északi államok diakonisszamunkája, hazája anyagi, szellemi és lelki boldogulása, világmisszió és még ki tudja mennyi és milyen távlatú ügy kerül ott az Űr színe elé. Sokan kérdezték azt is: hogy tudott ez a tehetséges, sokoldalú és nagyvonalú nő olyan első helyen, mint ő állott, mégis annyira alázatos maradni? Mert Isten Szentlelke lakott benne s az nagyobb és szigorúbb kritikus volt még őmagánál is. Állandóan szeme előtt tartotta, mily mérhetetlen messze van még attól, amivé Krisztusban lennie kellene. Senki sem volt, aki gyarlóságainak, tökéletlenségének és erőtlenségének olyan pontos ismerője lett volna, mint ő maga. De tudta azt is, minél mélyebben szánt életébe Isten ekéje, annál több áldás fakad a barázdából mások számára. Ezért aztán sohasem kesergett és sóhajtozott maga felett, hanem dolgozott az Űr szőlőjében. Az áldást úgy is az Űr adja. S Ö adta is bőségesen. Az ő főnöknősége alatt élte át a helsinki-i diakonisszaház a finn történelem egyik legnehezebb korszakát, a „naptámadat előtti sötétséget”. Az orosz elnyomás, fajtájának nyomorúsága, a munkásság izgatása, a sztrájkok, szibériai száműzetések, világháború, forradalom, vörös terror és a finn szabadságharc mind-mind sok imádságra indították. Közvetlenül a Diakonisszaház tövében vívták meg 1918-ban nehéz harcukat a finn fehér és a német segélycsapatok a vörösökkel. Még a diakonisszaház belső udvarán is fegyver ropogott, kézitusa folyt. A sebesülteket, halottakat is az Intézet termeiben helyezték el. De nem lehet elfelejteni azt a pillanatot, amikor a felszabadítók és felszabadítottak rögtönzött hálaadóistentiszeleten találkoztak össze a diakonisszaház udvarán és több nyelven, de ugyanolyan könnyes szemmel és újjongó lélekkel zendítették meg Luther hitvalló énekét: „Erős vár a mi Istenünk...” A fák, kertek tavaszi pompával ünnepeltek velük, de tavasz volt akkor a finn szívekben is... Még a 72 éves Lina testvér is azt mondotta: Mintha csak 20 éves lennék, olyan ragyogónak látom ma a világot. Még 6 évet élt ezután, 1924 augusztus 14-én tért meg örök pihenésre a munka fáradhatatlan diakonisszája. Kedves munkahelye, a helsinki-i Diakonissza Intézet ma már 73 éves múltra tekinthet vissza. Kb. 440 diakonissza testvér tartozik hozzá. Közülük mintegy 100-an magában a diakonisszaházban munkálkodnak gyermekek, betegek körül, s más belmissziói munkákban. 262 más testvér pedig 103 különböző más munkában áll szerte az országban közü- letek, községek és egyesületek kötelékében. 11 testvér kórházban, 4 a tüdőgondozásban, 1 a jeruzsálemi misszióban, 3 Afrikában, 1 kínai misz- szióban tevékenykedik. Kórházuk és gyermekgondozójukon kívül aggok menhelyét, háztartási iskolát, szellemi fogyatékosok iskoláját, erdei iskolát, üdülőtelepet stb., stb.-t tartanak fenn. Mert a kevesen hűek voltak, Isten sokra bízta őket s bizonyára még többre ezután... F. Z.
