Evangélikus Élet, 1941 (9. évfolyam, 1-52. szám)
1941-02-22 / 8. szám
amellyel országát és szabadságát a túlerővel szemben fegyveresen védelmezte. Túláradó dicséretek hangzottak el, nem értették egészen. A finn nép maga is úgy érezte, hogy csakugyan csoda az. hogy 1918 szabadságharca után, a pártpolitikai harcokban szétforgácsolódott nép eggyé tudott lenni abban a pillanatban, amelyben szabadságát veszély fenyegette. Sőt, nem csak hogy eggyé tudott lenni, hanem a több mint három hónapos harcban úgy tartott ki, hogy a támadónak nem sikerült egyetlen finn várost sem elfoglalnia. Abból a tényből, hogy ez a harc a hit bélyegét viselte magán, következik a harcban való szívósság és kitartás, és nyer magyarázatot az a történelemben egyedül álló jelenség, hogy a békeszerződésben elvesztett területek lakossága, az utolsó emberig ott hagyta százados lakóhelyét, vagyonát, atyai örökségét, hogy önként átköltözve az ország nagyobbrészét kitevő szabad területekre, ott szabad polgárként élhessen Istennek, hazájunknak és otthonuknak. De a karjalaiak nehéz sorsa súlyos terheket rótt az államra. Kb. félmilliónyi menekült, minden nélkül, csupán a munkaerőt hozva karjaiban érkezett egy 3 és félmilliónyi lakosú államba, amelyik területének több, mint 10°/o-át veszítette el és ugyanannyit vesztett bevételi forrásokban és vagyonban is. E veszteségek mellett hasonlónak látszanak az egyház veszteségei és nehézségei is. A finn egyház felépítési költségeit jelenleg nem lehet felbecsülni, valamint azt sem, hogy a háborúban sok anyagi veszteséget szenvedett nép milyen mértékben képes áldozatokra, és hogy külföldről milyen mértékben lehet várni. A veszteségeket már ismerjük, az elvesztett területek értékét a következő számok világítják meg. A tulajdonképpeni evangélikus egyház elveszítette teljesen 45, félig 7 és részben 17 gyülekezet területét. Az Oroszországhoz csatolt területen maradt templomok értéke 7 millió pengő, a paplakok és gyülekezeti házaké 4 millió, a föld- és erdőbirtokoké 20 millió, összesen tehát 31 millió pengő. E gyülekezetek összesen 450 ezer lelket számláltak. Ezek tartották fenn a gyülekezeti munkát, most azonban két éven belül nem lehet arra számítani, hogy adófizetőkké válnának. Ezek a gyülekezetek 87 lelkészi és 53 orgonista állást tartottak fenn, kb. évi 550 ezer pengő fizetéssel. Fontos lenne a régi munkaerőket helyükön megtartani, sőt számukat növelni, hiszen a gyülekezetek sokszor egymástól távol telepíttettek le. A távolság sokszor 50—100 km sugarú körnek felel meg. Mivel a menekült gyülekezetek lakóhelyei a helyi gyülekezetek templomaitól sokszor nagy távolságban vannak, és ezen gyülekezetek számára megfelelő összejöveteli helyek nem állnak készen, szükséges lenne legalább egészen szerény összejöveteli helyek épitése. Ehhez azonban nagyobb összegek kellenének. A háború előtt a finn egyház erős fejlődésben volt. Uj templomok épültek, régieket javítottak, a munkaalkalmak szaporodtak, és a gazdag gyülekezetek bevételi többletéből tartalékoltak, úgy, hogy ebből évente 70—80 szegény gyülekezet támogatása vált lehetővé. Ebből segítették most is a menekültek gyülekezeteit. De a mai helyzetben nem elégségesek ezek az összegek. Nem egészen egy év alatt kimerültek ezek a tartalékok és hasonló, régi mértékben nem futnak be pótlások, mert a gyülekezetek erdő- és földbirtokait, amelyekből az 1921-es földbirtoktörvény jelentős mennyiségeket sajátított ki, a földnélküli lakosság földhözjuttatására, most a menekültek javára akarják igénybe venni. A tevékeny egyházi egyletek sorsa még nehezebb. Elvesztették vagyonukat, vagy annak nagyobb részét. Bevételi forrásaikat önkéntes adományok képezték. Most azonban a háborúban elszegényedett finn nép képtelen a szokásos adókon felül adakozni. Pedig az egylet sok, összesen 22. Köztük olyanok, mint a finn bibliatársulat, a finn misz- sziói egylet, a tengerész-misszió, vasárnapi iskola egylet, ifjúsági, női, belmissziói, diák, főiskolai, munkás, kékkeresztes egyletek. Ezek az egész országot behálózták. Veszteségeik, a hivatalos egyház veszteségein kívül szintén jelentősek. Csak egy pár példát sorolunk fel. A finn belmissziói társulat, melynek intézményei és munkaközpontja az elcsatolt Sortavala-ban voltak, egész vagyonát elvesztette, mintegy 3 millió pengő értékben. Ez a társulat tűzte ki feladatául a gyülekezetek könyvszükségletének, főként bibliaszükségletének kielégítését. Az elfogadott új bibliafordítás és az új énekeskönyv éppen kezett fillérek szépségtapaszainál tartunk. Mert nagyon jól tudjuk mennyi szokott lenni a bálok és táncmulatságok közül az, ahol van „tiszta jövedelem”, és ahol az csakugyan jótékony célra jut. Egy-két százalékocska. Á legtöbb esetben alig marad valami, sokszor azért, mert így vagy úgy, de belekapcsolódik az üzlet. Vitéz Borbély-Maczky főispán báli cipő helyett hó- és sárcipőt ajánl a nőegylcteknek, vagyis kiküldi őket a nép közé, osszák széjjel azok között belső kincseik feleslegét. Igen, ez a helyes út. Báli cipő helyett falujáró bakkancs, jazzmuzsika helyett gyermeksírás, fényes parket helyett gyepsori kunyhó. Mennyire rászorulna az a szegény, elárvult nincstelen nép egy kis gondoskodásra, egy kis segítő sze- retetre, egy kis világosságot napfényt, tisztaságot hozó jóakaratra. De menynyivel inkább szorulna rá ez a mai középosztály, hogy egy ilyen szolgaló életben belsőleg meggazdagodjék. Mert csak az tudja, aki már ilyen munkában áll, hogy mennyivel, hányszor és ezerszer boldogabb az, aki legfőbb örömét a szeretet élet- és lélekmentő szolgálatában tudja megtalálni. Ez Krisztus követésének útja és ne gondolják a falujáró sárcipőn, mint egyesületi szimbólumon felháborodott hölgyek, hogy ez az áldozatok, lemondások és önsanyargatások útja volna! Nem: „az én igám gyönyörűséges és az én terhem könnyű!” Ez a magától sokszorozódó, igazi, életfelépítö örömök útja lenne. Bár minél többen húznák fel azt a sárcipőt! Legalább is az evangélikus nevet büszkén viselő alakulatok tagjai közül, példát mutatván a többieknek is. F. Z. Pár héttel ezelőtt írtunk róla, hogy milyen nagy szükség volna valami tősgyökeres, lélekben és írásban magyar ponyvára. Alighogy megjelent írásunk, már feleletet is adott rá a Magyar Népművelő Társaság egy egészen komoly és egészen magyar vállalkozásban. A magyar irodalom klasszikus nagyjait szólaltatja meg huszonnégy- fiiléres füzetekben. E sorok írásáig Petőfi, Arany és Tompa versei jelentek meg száz-száz oldalon, nagyon ízléses kiadásban. De nemcsak kiállításuk ízléses, hanem tartalmilag sem hagynak semmi kívánnivalót maguk után. A versek kiválogatása, megfelelő szempontok szerint való csoportosításuk mesteri kezekre vallanak. Csak örülhetünk, hogy a füzetek sajtó alá rendezését és összeállítását olyan emberek végezték, mint Kerecsényi Dezső, Féja Géza, stb. És minden egyes füzetnek külön nyeresége még az, hogy a bevezetésben magát az írót is megismertetik velünk, de nem a szokásos, középiskolás életrajzi metódüs szerint, hanem úgy, hogy az ismertetésen keresztül a költő leikébe és költészetének legmélyebb indítékaiba is belelátunk, arról nem is beszélve, hogy életükkel együtt koruk is feltárul előttünk. És megint nyilvánvalóvá válik, hogy még a legnagyobb magyar költők sem tudtak öncélúan csak művé3