Evangélikus Élet, 1941 (9. évfolyam, 1-52. szám)
1941-10-25 / 43. szám
p&Ncnimflcr Vegye észre a magyar protestántizmus, J hogy iegjoob volt, mikor híveink az augustana, vagy a helvét koníesszió éio hívei voltak, viszont versengve eltek a mi közös táplálékunkból, a Szent- írásból. .Legszebb volt, mikor nem sokat tósztoztunk a protestáns testvériségről, viszont közösek voltak az énekeink, használtuk < egymás imakönyveit, egymás templomait, tudtunk együtt szabadságharcot vívni, s közösen küldtük a mártírjainkat a galyakra. Leghasznosabbak voltunk, amikor ! kevésbbe szerveztünk közös : protestáns irontot, viszont versengve építettük iskoláinkat, s mindegy volt, hogy Pápa-e, vagy Sopron, Sarospatak-e, vagy Eperjes, csak az volt a biztos, hogy ezekben az iskolákban még a pedellus is evangéliumi egyéniség volt, a pro- lesszorok pedig, egy-egy re- formátori jeliem, az Isten igazságán csüngő tudós. Akkor voltunk leghasznosabbak, mikor nyomdákat állítottunk s ontottuk a könyveket magyar nyelven az árva magyarnak, s kultúrát csinaltunK és történelmet a protestációból. Ez a protestáció vérévé vált a magyarnak. A hitbeli hűség kicsit a magyar helytállást is jelentette, a protestáns kultúra a nemzet kultúrája volt, a protestáns iskola egy kis ellenállási fészek, s minden protestáns könyv egy-egy injek- j ció a pusztuló nemzettestbe. Külön zsinatoztunk, de mindig tudtuk, hogy a másik zsinaton ugyanaboan a gondban égnék, s tudtuk ,,közös bizottság" nélküi is, hogy egyetértünk minden döntő kérdésben. Mikor igazán a magunkéból éltünk, közös forrásunkból merítettünk, egymás előtt kitártuk kincsünket, lelkünket, nem volt probléma a hitvaua- sos kérdés, de nem volt probléma a protestáns összeiogás sem. Nem kellett féltenünk egymástól a konfessziónkat, mert ezek a koníessziók meg mindkettőnket valóban oda- irányitottak a bibliához. Nem egyházi tant merevítettek, de önzői voltak a közös alapnak, az Igének, amiben egyet keli értenie mindenkinek, aki igazán olvassa, s igazán enged neki. Viszont nem kellett a protestáns összefogásról sem beszélni, mert ez az együttműködés megbeszélések es ha- tározmányok nélkül is folyt a történelmi helyzet közös voltából és folyt az iskoláinkban, kultúránkban önkéntelenül. Mire észrevettük volna, hogy „magyar protestántizmus“ vagyunk, már összekovácsolt minket a történelem Mire protestáns szellemiséget akartunk volna kitermelni, az már közösen vált el minden más szellemiségtől. Mire megfigyeltük volna, hogy van-e közös protestáns életforma, addigra a református és az evangélikus gyülekezetek élete egyféleképen alakult ki. Hí- veinK egyformán templomoz- tak, presbitériumaink egyformán nyakaskodtak papjaiKkal, a kurátorok egyformán okoskodtak, s a papnék egyformán takarékoskodtak. A protestántizmus egyszerűen lett. Kialakult, mintahogy az egy tóból kinőtt két hajtás mégis csak egy fa. A protestántizmus egységes szeliemtörténeti tényező, egységes magyar magatartás, rokon-kultura, minden mástól egyként különböző szellemi magatartás, ha mi időnkint meg is rendülünk benne, mégis egy. Vegyük észre, hogy na mi akármilyen hitvailásos frontokat is csinálunk, s ha egy-két községben csinálunk is egymás ellen néha csendes szórvány-felgöngyölítéseket, mi mégis egy szekéren ülünk. Mi egészen egyformán vagyunk ,,eretnekek“, ha a lu- teránusokat szelídebb ellenségnek is tartja, aki annak tartja. Mi egészen egyformán vagyunk vallási kisebbség, ha az erősebb testvér, a kálviniz- mus, jobban is állhatja a harcot. Ha sokszor nem is akarjuk megérezni, minket mégis csak e^vütt lehet verni. És együtt is vernek minket, ha rá kerül a sor. E?vszerűbb volna, ha mi magunk is így látnánk magunkat, s sokkal komolyabban vennénk a testvérségünk sorsát. . . Dezséry László.
