Evangélikus Élet, 1941 (9. évfolyam, 1-52. szám)

1941-10-18 / 42. szám

feltételhez van kötve, hogy mi a Krisztus szavára hallgattunk, az Ö tanítványaivá, híveivé, követőivé leszünk és ebben a Tőle függő személyes viszonyban állhatatosan megmaradunk, azaz hiszünk, állhatatosan hiszünk Őbenne, Őt engedjük úrrá és mesterré lenni a mi egész életünk és gondolkodásunk fölött. Akkor felismerjük azt, hogy nemcsak az Ő beszéde igazság, hanem Ö maga személye szerint a megtestesült igazság, — amint Ő maga mondotta és bizonyságot tett: Én vagyok az út, az igazság és élet; senki sem mehet az Atyához, hanem én általam. Istenhez való viszonyunk, melyet a bűn megrontott és visszájára fordított, csak a Krisztus által, a mi bűneinkért meghalt és megigazulá- sunkra feltámadott Jézus Krisztus által válhatik igazzá, — ha a Krisztusnak hozzánk való szeretetében megismerjük a mennyei Atyának bűnbocsátó, megváltó, üdvözítő kegyelmét és teljességgel, minden fenntartás nélkül Reá hagyatkozunk, bízunk, hiszünk Ő benne. Ez a tiszta evangéliumi hit mindig magában foglalja a bűnbánatot, az indítást, az elkötelezést és az erőt arra, hogy Isten kegyelmére támaszkodva elszántan felvegyük a harcot a bűnnel s az azt mindig kísérő hazugságnak minden formája ellen mind önmagunkban, mind környezetünkben, kíméletlen szigorúsággal önmagunk, krisztusi szeretettel embertársaink iránt, tgy szabadulunk fel a bűn és a hazugság szolgaságából és válunk igazán szabadokká, mert csak akit a Krisztus, a Fiú megszabadít, az szabad igazán.

így, folytonos harcban, szent harcban vívódó és mégis boldog ember az, aki ezt az igazságot, a Krisztust, megismerte. Ebből az igazságból élünk, él a keresztyénség általában. Ezt az igazságot a történelem és az élet egész területén minél tisztábban felvilágoltatni, megismerésének útjából, amennyire csak lehet, elhárítani minden akadályt, melyet emberi tévedés annak útjába vetett, — ez a hittudomány, a Sacrosancta Theologia óriási felelősséggel járó, de magasztos, szent feladata.

Ez a tiszta evangéliumi igazság fűzi magasabb egységbe, egy szent közösségbe Krisztus igaz híveit minden népek között, mert nincsen ezen a világon senki és semmi, akinek vagy aminek joga és hatalma lenne arra, hogy elválassza egymástól azokat, akik egyek abban, aki a Fő, a Jézus Krisztusban. Mi hiszünk egy közönséges keresztyén anyaszentegyházat.

Ez a tiszta evangéliumi igazság adja meg a legmagasabb aratást az igazság szolgálatának minden vonatkozásában, a tudomány és az élet egész mezején, hogy mindenütt tiszta, romlást gátló, termékenyítő, áldásthozó vizek fakadjanak az élet, a nemzet, az egyház, a keresztyénség, az emberiség épülésére, gyógyulására, felvirágozására, Isten dicsőségére. így lesz a tudomány, az igazság minden őszinte, önzetlen, önmegtagadó szolgálata minden téren, minden vonatkozásban öntudatlanul is, még jobb, ha tudatosan: istenszolgálattá. Mert az az Isten, akit a Krisztusban megismerünk, az igaz Isten, az igazság Istene.

Boldogok vagyunk mi, hogy Isten kegyelméből az igazság önkéntes, szabad szolgálatára elhivattunk. Ezzel az alázatos, boldog tudattal, krisztusi szeretettel köszöntjük egymást az új tanév küszöbén tanítók és tanítványok, más és más tudománykarok, más és más egyházak képviselői és fogunk egymással testvérkezet.

De amikor ezt tesszük, még pedig az Űr szent házában tesszük, nem feledkezhetünk meg arról, hogy az igazság meg'smerésének és az igazság szolgálatának legfőbb feltétele az, hogy Isten Szentlelke legyen velünk és vezéreljen bennünket minden munkánkban. Ezért tartozik ősi szép szokás szerint minden tanév kezdetére a Veni Sancte, a Szentlélek adományáért, megvilágosító, megszentelő, megújító kegyelméért való imádkozás.

A keresztyén ember éljen úgy, hogy cselekedetei ne szégyeljék magukat, még ha az egész világ látja is őket. Mert, ha valaki úgy él, hogy nem szívesen venné, ha a cselekedeteit valaki meghallaná, vagy nyilván meglátná, az bizony nem él keresztyén-módra.

Krisztus nem fegyverrel és földi hatalommal akarta meggyőzni a világot, hanem az Igével. Luther.

A cikkben nyitva hagyott megoldás ezzel szemben úgy vélekedik, hogy a protestantizmusnak és katolicizmusnak ,,meg kell maradnia s a fennmaradás érdekében minden áldozat kevés volna.” Ameddig áldozatról van szó, addig a magyar evangélikusság múltjához híven mindig helyt áll, de fogalmak megmaradásáért lényegét öngyilkosság nélkül el nem ejtheti.

G. L. cikkének erőtlensége szorosan összefügg értékével is. Azonban vele kapcsolatban a tollat kezembe épen rendkívüli meglátása, éleseszű kritikai készsége és széles látóköre adta. Szokatlan nézöszöge értéket képvisel, gondolatokat ébreszt és jelentős eseményeket, vagy történendőket sejtek De tettre nem késztet és ebben van erőte- lensége.

A csendes, esetleg helyeslő várakozás és szemlélet zsákutca. A kiutat elzáró falra festett, két mellkép sem változtatja meg a helyzetet. Mert bizonyos, hogy pusztító veszedelem ma is les a krisztianizmusra. Magyar evangélikussá- gunk szemeit jó megnyitni. De nem puszta szemlélődésre. Hazánk északi, még fel nem szabadult részében a magyar és nemmagyar evangélikusság komoly válságát éli. Időpontra nem egy- könnyű rögzíteni, hogy ez mikor lendül át hozzánk? Mindenesetre fel kell reá készülni. Ez a mi szerepünk. S ez nem szervesen függ össze az egyetemes adat. Mint mindig: élet-halálharc.

Mohr Gedeon

Nyitott szemmel

Bámulatos, hogy milyen két véglet jellemzi színházlátogató-közönségünket. Egyrészt a régi közönség folytatja előbbi irányú látogatását és ízlésének megfelelő darabok támogatását, másrészt pedig úgy látszik, mintha egy más réteg is megjelenne a színházakban, új érdeklődéssel és kereséssel. Érdekesen tükrözik ez abban a két számban, amelyik egyrészt a „Kaland”, másrészt pedig a Bábszínház Toldijának plakátján a 300-ik előadás felé való közeledését jelzi. A „Kaland”, ahogyan azt mindenki, aki mélyebb problémát, magyarabb kérdéseket várt a Kamaraszínháztól, előre megjósolta, elnyerte a Vojnits-díjat és további nagy tömegeket vonz, mint fémjelzett irodalom. Róla azonban magyar és evangéliumi szempontból ma sem mondhatunk mást, mint amit annakidején ezen elvekben társlapjainkkal mondottunk, hogy távol áll tőlünk, a magyar élettől, megoldása az evangéliumtól, és az egész abban a liberális mentalitású humanizmusban mozog, ami a jóra való nevelés helyéit álmegoldásokra neveli az embereket.

Nem is csoda tehát, hogy az a réteg, amelyik velünk együtt azt vallja, hogy a nemzetnevelésben szigorú mértékek szükségesek és mindent ami negativ irányban nevelne, el kell távolítani — tartózkodik ettől a darabtól és inkább a másik, a mese felé fordul, mert abban legalább magyarnak és tisztának érezheti magát. Toldi és a Magyar Bábszínjáték legújabb darabja, az Istvánka, mely az örökélet népi meglátásait dolgozza fel, és a halál elől menekülő, benne mégis megbékélő embert raj-