Evangélikus Élet, 1941 (9. évfolyam, 1-52. szám)
1941-09-13 / 37. szám
GMXfflKIffl IT győzelem Mind az öt világrészen végig embertömegek milliói küzdenek a győzelemért. Minden fajta természetének legjavát dobja a harcba: értelmének csodálatos tudással kidolgozott rendszerét, gazdasági erőinek fegyverré kovácsolt hatalmát, tömegeinek véráradatát, hősi lelkesedések fényes tetteit és kalmár számításuk milliárdjait. Ebben a világpusztító viharban a végső győzelem szivárványát igézi és hirdeti valamennyi a súlyos áldozatokat hozó nemzetek számára. A győzelemben új világrend áldásos békéjét, amelyből kiirtják mindazt, ami eddig megrontotta a világot. Ami kiirtandó, mindenütt ugyanaz: az ellenfél. Az ősember régi elmélete: meg kell enni a legyőzött ellenséget. Ha a szívét esszük meg, bátorságunkat növeljük vele, ha a húsát, izmaink lesznek erősebbek. A háború természetes következménye a népek átalakult erőviszonyainak. Azért csak műkedvelő elmélkedés az örökbéke gondolata. Mindaddig, amíg korlátok közé szorulnak a nemzetek és társadalmi osztályok, állandóan készül a háború, hogy elérkezzék a kitörés pontjához. A háború tehát, mint az élet jelenségeiből fakadó kényszerű okozat, olyan tünet, amellyel szemben mindent el kell követni, hogy lefolyása minél kedvezőbb legyen. A győzelem azonban és annak megfelelő értékelése az értelem és erkölcs törvényeinek alkalmazásával vagy elvetésével lehet valóságos vagy csak hamis gvőzelem. Már a háború alatt állandóan keresték az erkölcsi indítékokat a győzelem alapjainak megokolására. Ez azonban legtöbbnyire abban merül ki, hogy az ellenfél eljárásának jogtalanságát bizonyítgatja, tehát tisztán tagadás, aminek nincsen erkölcsi tartalma. A valóságos győzelem megszüntetése azoknak a bajoknak, amik a háborút okozták Ez pedig megértés nélkül lehetetlen. A megértés az ellenfél élethez való jogának elismerése, sőt életviszonyainak megsegítése. Az igazi győzelem felemel, felszabadít. A harms győzelem leigáz, gyűlöletet szít és nem a látszólagos győztest erősíti meg, hanem a le- győzöttet, mert arra kényszeríti, hegy számot vessen magával, felhasználja, ami benne érték, mert csak így menekülhet a pusztulástól és ezzel készíti elő a látszólagos győztes összeomlását. így tett az elszakított területek magyarja. Az elszakitás két évtizede alatt egységes erővé forrott, tehetségeket termelt ki és a látszólagos győzelem minden sikerét meghiúsította. Az igazi nagy győzelmek nem egyszer katasztrófáknak látszottak. Szokrateszt halálra ítéli az athéni nép, de az öreg bölcselő győzelmes alakja halhatatlanul él évezredek óta. Galilei visszavonja tételét, amit ma már iskolás gyerekeknek tanítanak. Mert a győzelem több, mint az erő diadala. Napoleon idejében Róma francia kormányzójának szobrot emelt a római polgárság, mert azt mondta, hogy ez a francia kormányzó tíz év alatt többet tett Rómáért, mint a pápák háromszáz év alatt. Az igazi győzelem a legyőzött elismerése. Bercsényi mélyértelmű versében azt mondja Napóleonról: Nem te valál győző, hanem a kor lelke: szabadság, melynek zászlóit hordta dicső sereged. Minden győzelemnek erkölcsi tartalommal is kell bírnia. Ezért nem volt valóságos győzelem, amit 1918-ban aratott az ántánt. Ezért kellett összeomlania mindennek, amit rá építettek és a ma romhalmaza ebből az alap nélkül való építkezésből támadt. Most az egész világ harcol a győzelemért. Nem az utolsó áyyú- lövés hirdeti majd, hogy ki lett a győztes, hanem az a bölcs megállapodás, amelynek nem lesz szüksége erőszakra. Hamvas József. Az Üzenet című evangélikus szórványlap, amelyet Friedrich Lajos lelkész szerkeszt, szeptember elsejétől hetilappá lett. Az eddig is tartalmas és jólszerkesztett lap'hírrovatokkal is bővül. Kívánjuk, hogy eddigi munkáját, mellyel szórványsorsban élő evangélikus testvéreinket gondozta, továbbra is jó eredmények kísérjék. Sajtóhiba. Lapunk legutóbbi számában, Peskó Z.: Az első kántortovábbképző beszámolójában értelemzavaró sajtóhiba csúszott bele, a 4-ik oldal 7. sora helyesen így hangzik: „Minket a né- mettanár(l) tanított, mert értett a csellóhoz és evangélikus volt, tehát rábízták az egyházizene tanítását!" Az aneitázó magyar Németh László a Híd című folyóiratban érdekes cikket ad közre faji hibáinkról. Ebben írja az „anekdótázó magyarról a következőket: „Az anekdótázó magyar legfőbb törekvése csak az, hogy a velőkig látott s elbűvölni is vágyott világgal valahogy összeférjen. Az igazságot elkedélyes- kedni, magát a szívekbe belekedélyes- kedni, erre hizlalja ki s veti korda alá száraz eszét és hiú vérmérsékét. Az anekdota olyasmi neki, mint a csillagásznak a fizika. Annak minden üstökösre van szabálya, neki minden jelenségre egy története. Semmi sem lehet olyan váratlan, hogy egy jó anekdota a dolgok rendjébe egy-kettőre be ne iktassa. Semmit sem csodálni, mondja a magyar anekdota fennhangon. És semmit sem szégyelni túlságosan, vág oda cinikusan. Mert az emberi fogyatkozások is megvoltak a világ teremtése óta s galádsá- got sem követhetsz el olyat, amit az anekdota a megmosolyognivaló örökemberi hitelével be ne aranyozna. A magyar cinizmusnak, melyben a mindent lerántás és az anarchikus önérvényesítés démonai is ott dolgoznak, így lesz aranyos köpönyege az anekdota. Egy kis anekdótás íz, vagy lárva nélkül . nem boldogult s még ma $em boldogul itt, aki a szivekbe akarja magát bedolgozni. Karácsony Sándor, a mi leg- magyarabb és legnépszerűbb gondolkozónk még a metafizikát is debrecenies anekdotába ostyázza. Előadása kezdődik egy csomó kedélyes példával, amelyre mindenkiben megindul a gyomornedv, aztán következnek a leggyönyörűbb elvontságok, amelyeket ketten- hárman, ha megemésztenek. Könnyű megfigyelni, hogy Jósika és Jókai magyar regénye is az anekdotától kapta formáját. Minden fejezet éppen egy anekdotányi; amikor az kikerekedett, ragasztjuk hozzá az új sejtet, az új anekdotát is. Jókai persze nagy költő, akinek kavernája is volt; gyermek, ahogy mondani szokás; de olyan gyermek, aki a dürgést is ismeri s legnagyobb varázsa éppen az, hogy ártatlanságát ezzel a középnemesi cinizmusával kevergeti. Egy árnyalatát ennek a magyar cinizmusnak én még a Csokonai- féle borotválkozó angyalról se tudnám leétetni. Nem is akarom: attól is ragyog • . . Az anekdótázó magyarság azért már: bomlási termék, közbülső hasadási fok az időtálló nagy magyar típusok s a felbomlás között. Minthogy nagy jólétet s renyheséget kíván, a magyar parasztság nem is igen választotta öngyilkossága formájául. Inkább az epigon-értelmiség majmolgatja benne a régi középosztály vidám pusztulását. Mert ne feledjük el: az anekdótázó magyar volt a beolvasztó. Minap egy göcseji vendéglőben, csendes vacsorázgatás közben egy úri társaságot voltam kénytelen kihallgatni. Három rétegét figyelhettem meg ott a magyar anekdótázásnak. A legformásab- bikban még a régi kurtanemesek, Pálóczi Horváth Ádám földijei szórakoztathatták egymást kúriáikra bezártan. A leg- vaskosabbat negyven-ötven éve hordták körül az országban a borügynökök és jégkárbecslök. A legpetyhüdtebbeket most hozta Pestről, noteszben, a vidéki élet számára, a beolvadt körorvos. Az 5
