Evangélikus Élet, 1941 (9. évfolyam, 1-52. szám)

1941-08-16 / 33. szám

MJfflIIWI FT

Gyakorlati honismeret

Ha valaki a mai magyarság nagy tömegeit figyeli, legfontosabb megállapításai között ott szerepel az a mondat, hogy a mai magyarság félelmetesen gyökértelen. Ennek a meglátásnak sokszor hangot adott az Evangélikus Élet is. Nagy tömegeink gyökértelenségének forrását mindig a szerves magyar kultúra hiányában tudtuk megjelölni. Azaz: elidegenedett és elidegenedik a magyarság saját fajtájától és saját hazájától, mert nem fedezett fel eddig idehaza olyan érdekeset, melyekért élni, lelkesedni, sőt ha kell meghalni is nagyon érdemes.

Pedig ezek az értékek nem hiányoznak. Sőt. Tömegfelvonulást lehetne rendezni belőlük ezekben a sorokban is, ha pusztán csak nevükön neveznénk is őket. Holott írókról, költőkről, művészekről nem is beszélünk most. A magyar vidékről és a magyar tájról szeretnénk írni és jó lenne, ha soraink nyomán sokan rádöbbennének, hogy milyen szoros összefügés van a gyökeres magyarság és az istenáldotta magyar táj között.

Kezdjük ott, hogy a magyar vidéket és a magyar tájakat nagy többségükben nem ismerjük. S mert nem ismerjük, szeretni sem tudjuk szívünk szerint. Igaz, hogy ebben nem egyedül a magyar polgár hibás, hanem azok is, akik nevelték és nevelik. Iskoláink sajnos csak elméleti és sablonos honismeretet adnak. És amit az elemista vagy az alsós gimnazista egy év alatt megtanul, azt felnőtt legény vagy eladó leánykorára nyilvánvalóan elfelejti. S a többi kultúrtényezőink se nyújtanak többet. Ma pl. alig-alig akad írónk, akinek a tolla a magyar táj és a magyar vidék szívet-lenyügöző szépségéről tudna hódí- tóan írni. Az olcsó, ú. n. ponyvirodalomról, amelyhez mindenki hozzájuthat, jobb nem is szólni. Hiszen íróik annyi üzleti szempontot tartanak szem előtt, hogy csak bevált receptekkel mernek a nyilvánosság elé lépni. S ezek a bevált receptek szólnak Texasról, Arizonáról, Amerikáról és Afrikáról egyaránt. De a magyar földről? Magyarországon a magyar földről írni úgy látszik nem üzlet. (Még magyar néven sem.) Hiszen a tíz-húsz filléres regényirodalom Franstadtban vagy Angyalföldön született írói még nevüket is angol, amerikai, olasz, stb. nevekre változtatják ,, munkájuk“ fedőlapján. A harmadik nagy nevelő, a mozi pedig? Ugyan mit tud ez a magyar tájról. Ha szépet és magyart akar fényképezni, okvetlenül meglátjuk a Citadellát, a pesti Duna-partot, a Halászbástyát és Lillafüredet. Kétségtelen, hogy ezek is a mieink. De milyen kevés ez, s mennyivel több van ennél minőségben is. Széles tömegeink azonban nem jutnak hozzá, mert akik ezen a vonalon csinálják a magyar kultúrát, azok sem értenek hozzá, így jutottunk el oda, hogy ,,vak vezet világtalant“.

Az egyéni vállalkozások pedig, mint minden vonalon, itt is kihaló- félben vannak. Miután külföldre nem mehetünk, szabadságunk, vakációnk üres és programmtalan lett. Nagy szerencse, ha eljutunk a dunai lubickolásokig. De legtöbbször megmaradunk a végnélküli kártyacsaták, nyári bálok, esti séták mellett. Pedig Erdély és a Felvidék, a magyar folyók völgyei, Alföld és Dunántúl, a most hazatért Délvidék ezer nyivánvaló és rejtett szépségével várja kihűlőfélben levő magyar szíveinket, hogy újra lángralobbantsa őket.

Mert itt kezdődik a magyar táj, a magyar kultúra, a magyar ember és a szerves magyarság összefüggése. Akkor, amikor szemtől- szembe állunk a magyar földdel és végzetszerűen rádöbbenünk, hogy sorsunk Isten kifürkészhetetlen akaratából összeforrott. Az ember és a föld sorsa. Ez az a döbbenetes nagy élmény, ami minden menekülő magyarnak osztályrészül jutott. Nem tudunk máshol élni, mert gyökereink ebbe a talajba kapaszkodtak bele. S ha mégis menni kellett, vagy menni kellene, lehetünk rodostói, amerikai vagy újzélandi bús magyarok. Az a csillag csak Zágon felé mutatott, s ma az amerikai gazdag magyar is csak szétdörzsöli titokban szemébelopakodó köny- nyeit, amikor eszébe jut az elhagyott Tiszapart. Mi nem tudunk világrészeken- keresztülvándorolni s mindvégig magyarnak maradni. Ha egyszer elszakították gyökereinket, csak vegetálunk s vagy haza kell térni, újra gyökeret ereszteni a magyar földbe vagy az új hajtások már elfajoznak, végül pedig fattyúhajtásokká silányulnak.

Saguly János

Leendő főnökömet kerestem benne, amikor, mint segédlelkésze, először kopogtattam Pitvaroson ajtaján, aki rendelkezni fog felettem, parancsokat ád, utasításokat közöl számomra — s főnököt nem találtam Saguly János esperes lelkészben, hanem csak opál. Három évig voltam oldala mellett, mint s.-lelkész, de főnököt hiába kerestem később is benne, csak szerető atyával találkoztam benne ismét és ismét. Rendelkezni, utasításokat adni, segédlelkészét vállveregetve kezelni tudta, ahhoz nagyon jó szíve volt: ajkairól csak atyai hangok tudtak jönni. Ha munkát adott, vagy valamivel megbízott, mindig kérés formájában tette azt s hangja melegsége mögött éreztem, hogy most nem a főnök rendelkezik, hanem az apa szól fiához: kettős kötelességnek tartottam azt teljesíteni. Nem is volt egy segédlelkész sem ,,alkalmazott" mellette, hanem mindig családtag. Amikor három év múlva eljöttem főnököm oldala mellől egy megszervezendő missziói gyülekezetbe, könnyezve búcsúztunk egymástól s felém csendült jóságos hangja: bármi is történik veled, otthonom nyitva van számodra! — És én ezt az otthont fel is kerestem többször kudarcaimban, csalódásaim idején s atyai tanácsokkal megvígasztalódva indultam el újból és újból a küzdelmekbe.

Munkás ember volt. Sem segédlel- készkedésem ideje alatt, sem azután sohasem találtam munkaidő alatt tétlenül üldögélve vagy újságot olvasva. Reggel nyolckor már irodájában volt és este a homály beálltával élettársa valósággal úgy könyörögte ki az íróasztala mellől, hogy esti sétára jöjjön. Sok mindenről elbeszélgettünk ilyenkor, de sokszor megtörtént, hogy főnököm egyszerre csak elhallgatott, kérdéseinkre szórakozott választ adogatott. Hagytuk: tudtuk, hogy most dolgozik tovább, a séta csak nyűg számára, mert lélekben máris az íróasztala mellett ül. Munkájában szívével gondolkozott. Ész-okokat nem keresett, szíve sugalta, hogy mit, hogyan kell elintéznie. Segítséget kérő nem ment el irodájából elutasítással: hiszen itt is szívétől kért tanácsot. Sokan vissza is éltek vele. Legszűkebb családja sem tudta sok esetben, hogy jó szívét mily sokan zsarolják meg. Néki nem jutott eszébe még csak bosszankodni sem felette: tudta, hogy az illető nem utolsó. ,,És ha csak azoknak adtok kölcsönt, akiktől remélitek, hogy visszakapjátok, mi az érdemetek?" Luk. VI. 34. — Jézusnak ezt a mondását nagyon jól ismerte.

Negyven éven felül munkálkodott, mint lelkész. Megtartotta azt, amit egyik lelkészbeiktatás alkalmával mondott: „A lelkész legszebb prédikációja a saját élete". Prédikált ajkaival és végezte az igehirdetést saját életének tanú- bizonyságával. Igehirdetése egyszerű volt, mint ő maga és szívből jövő.

Munkálkodott községében is. Itt is népe anyagi jóléte lebegett szemei előtt: hiszen szívével gondolkozott.

Olyan egyházközsége volt, ahonnan évenként a háromezer lélekböl néha ezerötszázan is mentek vidékre nyári munkákra. Szegénység, nyomorúság készteti a község lakóit községüknek félévekre való elhagyására. A község lakóinak anyagi fellendítése érdekében szer5