Evangélikus Élet, 1941 (9. évfolyam, 1-52. szám)
1941-08-02 / 31. szám
wmwflcr A legfeketébb pecsét feltörése után a végső akkord: Itt a harag nagy napja, s ki tud majd megállni? Hogy a magunk erejéből nem tudunk megállni s vigasztalásra és bátorításra van szükségünk, az holtbizonyos dolog. Ha fekete pecsétü és keretű levélben is szól hozzánk az üzenet, Isten leveléből a biztatás igéi nem hiányozhatnak. Isten nem veszti el teljesen az ő népét. Ha a kereszt a szenvedés, a gyalázat fája lett a vígasztalás, az isteni kegyelem jele, mert rajta az Ür Jézus hozta meg a legnagyobb áldozatot, akkor a hétpecsétes könyv, melynek pecsétjeit a Bárány törte fel, se lehet csak fekete pecséttel lezárt, kárhozatot, ítéletet, pusztulást tartalmazó könyv, hanem az igazak, a hívek számára azt fogja hirdetni, hogy nem kell félniök az ítélettől, a harag napjától. Mert azok ott meg fognak állani, akik ruhájukat megmosták és megfehérítették a Bárány vérében. Isten trónja előtt állnak s éjjel-nappal szolgálnak neki az ő templomában. Nem éheznek és nem szomjaznak többé. Nem éri őket izzó nap és hőség, mert a Bárány ott a trónusnak közepén legelteti őket s elvezérli az élő forrásvizekhez. S az Isten leszárít minden egyes könnyet, ami szemükből fakad. A legfeketébb pecsét- is feltöreíik, az Ítélet is elkövetkezik. De lesznek olyanok, akiknek nem kell félniök, akik kiválasztattak'. Az apostolnak látomása van erről. Látja az angyalt, amint felszállott napkeletről. Az élő Isten pecsétje volt rajta. S ez fennhangon azt kiáltotta annak a négy angyalnak, akik azt a megbízatást kapták, hogy kárt okozzanak szárazon és tengeren: Ne csináljatok kárt a szárazon, a tengeren mindaddig, mig rányomjuk a pecsétet Istenünk szolgáinak a homlokára. A megpecsételtek pedig 144.000-en voltak Izrael népe törzseiből. De ott állott egy nagy tömeg, melyet senki sem tudott megszámolni, minden nemzetből és népből való és mindenféle nyelvű. Ezek ott állottak a trónus és a Bárány előtt, fehér köpenybe öltözve és pálmaágakkal és fennhangon ezt kiáltották: Istenünk aki az égi trónon ül és a Bárány a mi szabadítónk. Elpecsételtetünk-e mi is, hogy megállhassunk a Bárány előtt? Vagy félünk és rettegünk, hogy amikor feltörik a legfeketébb pecsétet, nem tudunk megállani az ítélet napján? Egyik, vagy a másik a mi sorsunk is. Az utolsót, a hetedik pecsétet is feltöri a Bárány. Az apostol azonban ekkor már semmit se lát, semmit se hall. A hetedik pecsét feltörése után nagy csöndesség lön a mennyben mintegy fél óráig. Lic. Fizély Ödön. Keresztyén cselekedetek" Boldog szülők kocsikáztatják csecsemőjüket a babakocsiban. Györnyörü a kocsi, valószínűleg gazdagok a keresztszülők. Ví^gy a szülők maguk is. De nemcsak ez a gazdagság feltűnő a babakocsiban, hanem főként az, amit eddig még sohasem láthattam, hogy a babakocsiban, a csecsemő feje fölött egy formás ébenfakereszt csüngött. Alaposan körülnéztem mégegyszer ezen a látnivalón és a családon s csak arra gondolhattam, hogy valami nagyon okos ember végre új dolgot talált ki s derék keresztyén emberek kisdedük életét tökéletesen akarják biztosítani minden veszéllyel szemben. ■* * * Tiszta evangélikus család alkalmazottja az az evangélikus leány, aki büszkén hordja a Luther-rózsát. Csendes, szorgalmas, jóravaló s igen tisztességes lélek a leány, aki a vele való beszélgetés közben szomorúan és szótagolva böki ki, hogy mióta Budapesten van, még egyetlenegyszer sem volt templomban. Gazdái egyházi alkalmazottak, többszörösen is azok s amikor a leány templomba kéredzkedik, az asszony mindig azzal inti le a templomba vágyó alkalmazottját: nálunk csak azok járnak templomba, akik bűnösök. Ez a család nem is lakik a templomunktól ötven méternyire sem. * * * Egyházi emberek, evangélikusok, reformátusok, római katolikusok közösen látogatták az állami és fővárosi hivatalokat. Nagy egyházi s Képek a taipilásból Tanyaavatás istentisztelet keretében. Régi jó szokás alföldi evangélikusok körében, hogy az új hajlékot háziistentisztelet keretében adják át rendeltetésének. Nemrégiben rokonaim arra kértek meg, hogy akkoi épült tanyájukat avassam fel. Szívesen eleget tettem a kérésnek. Egyik nyáii délutánon barátaimmal együtt kerékpáron kimentem a tanyák világába. Előttünk a délibáb játszadozott s a távol messzeségben, pirostetejű házikók között hamarosan megpillantottuk az országút melletti új épületet. Kívül még folyt a ház tatarozása, belül már állt az egyszerű, rögtönzött oltár, néhány szál mezei virággal. Ki- nek-kinek kezében ott volt az éneklap, melyen az alkalmi ének szövege volt olvasható. Néhány rokonból, hűséges szomszédból, béresemberből és a városból érkezettekből tevődött össze az ünnepi közönség. Nagy dologidőben is lehettünk vagy húszán, ünnepi csendben, áhitatosan zengte a kis gyülekezet alkalmi énekünket: „Vándorutunk pusztájában Üj hajlékba költözünk, S most, hogy átléptük küszöbét, Áldunk téged, Istenünk..." Azután imádságot mondtam és az Agenda szavaival felavattam a tanyaépületet. A tanyaavatás befejező részében pedig egy-egy esti énekből csendült fel itt is, ott is néhány könyv nélkül tudott versszak. így folyik az ének mindaddig, amíg vacsorához nem ül a ház népe. Utána már az énekeskönyvek, a rézcsattos Tranosciusok kerülnek elő s lámpafénynél száll az ének mindaddig, amíg a fáradt emberek pihenőre nem vágynak. Ennek a tanyaavatásnak az emléke mindig élni fog a szívemben. A fiatalok hamar abbahagyták az éneklést, pihenőre tértek valahol távolban, az egyik szalmakazal tövében. A kisgyermekek tovább bírták, csak néha bóbiskoltak nagyot az édesanyjuk ölében. Az öregek a legfáradhatatlanabbak. Rokonaim egyik béresére jól emlékszem. Már mindnyájan elpihentünk. A lovak és a tehenek is alig-alig mozdultak az istállóban, kutyavakkantás sem hallatszott sehol, ő azonban még mindig énekelt reszketős hangján egy-egy verset talán állandóan ismételve. Most, amikor már eltávozott a minden halandók útján, most érezzük, mennyire megszoktuk az ő énekét s mennyire hiányzik közülünk ő mélyebb hitével és buzgóságával. Pásztortűz mellett. Kint a tanyavilágban esti áhítatunkat tábortűznél tartjuk. Nagyon szívből jön ilyenkor a keresetlen szavú imádság, zeng az ének és a Himnusznak hangja a távolban olyan sokáig hangzik. Mélyen belenézünk egymás szemébe. Megnyílnak a szívek és a mi népünk magától elmondja élettörténetét. Senki sem akarja faggatni őket, még’S szívesen beszélnek. Újra visszatérő vallomás az ajkukon, hogy Isten csodálatos dolgokat cselekedett. Nagy időkben, sok viszontagságon keresztül ö vezetett. És mindent jól cselekedett. Beszélgetés közben a kialvó zsarátnokot újabb és újabb rőzselángokkal tápláljuk, míg végre a pásztortűz lángja utolsót lobban s kiki Istennél békességet találva tér nyugovóra. 5
